Fáklyaláng, 1971. január-október (12. évfolyam, 1-10. szám)
1971-04-01 / 4-6. szám
14 FÁKLYALÁNG előtt az 1946 őszi sportcsarnoki nagygyűléstől számíthatjuk, amikor a Sportcsarnokból kiszorult százezres tömeg hangszórókon hallgatta Sulyok beszédét és utána mindenki azzal az érzéssel ment haza; itt most elkezdődött valami...” (A beszéd teljes szövege megtalálható Dr. Sulyok Dezső: “A Magyar Tragédia” cimü könyvének 563. oldalától kezdődően következő 22 oldalán. A rendkívüli értékű magyar történelmi munka néhány példányban kiadóhivatalunk cimén még kapható 5 dollár előzetes beküldésével — a szerk.) S ami akkor ott elkezdődött nem folytatódott tovább csak 1956 október 23.-án. De addig a börtönök mélyén senyvedtek a magyar nép legjobbjai akik a magyar nemzet történetének legszebb fejezetét írták. —o— Sajtószabadság Észak-Amerikában A (New Yorki) Magyar Élet 1971 május 1-i számának 4. oldalán egy cikk jelent meg Fáy Ferenc tollából “Mese a szocializmusról” címmel. Ezen Írásunkban nem kívánunk foglalkozni a cikk tartalmával, csupán a cikk körül kialakult helyzetről írunk néhány sort. Azt hisszük Fáy Ferencet nem kell bemutatnunk olvasóinknak, mert több magyar emigráns lapban is jelentek meg versei és egyéb írásai, amelyekből megállapíthattuk, hogy Fáy Ferenc nemcsak az emigráns, de az egész mai magyar irodalom egyik legtehetségesebb költője, akinek Írásait a (New Yorki) Magyar Élet is szívesen hozta éveken keresztül. Éppen ezért döbentett meg mindenkit — aki hisz a sajtó szabadságban — az a minősíthetetlen “boszorkányüldözés” ami Fáy ellen indult meg fentebb említett cikke miatt. Az első lépést a Menóra cimü hetilap “várakozási álláspontra helyezkedő” cikkírója tette meg a lap 1971 május 8.-i számában “HÉTRÖL-HÉTRE...” cimü rovatában, amelyben azt írja hogy “... Ezért különös érdeklődéssel várjuk az ebben az ügyben nyilván hamarosan megjelenő nyilatkozatot.” A “Nyilatkozat” nem is váratott sokáig magára, mert a (New Yorki) Magyar Élet 1971 május 15,-i számának 4. oldalán már meg is jelent: “A Magyar Élet szerkesztőségének és kiadóhivatalának nyilatkozata” címen, László András a Magyar Élet kiadója aláírásával. László András “nyilatkozata” amelyben megtagadja és kiátkozza Fáy-t enyhén szólva émelyítő volt, de a Menóra cikkírója (1971 május 15.-i szám 1 oldal) “megelégedéssel konstatálta” azt. A Menóra cikkben többek között még az is olvasható hogy “... meggyőződésünk, hogy minden magyar lapot aszerint kell elbírálni mennyiben segít Izraelnek .. .” Mi eddig azt hittük, hogy a magyar lapokat aszerint kell elbírálni, hogy mennyiben segítik a teljes kiirtásra ítélt, rabszolga sorban sínylődő magyar népet. Vagy tévedtünk volna és nem ez lenne a magyar lapok egyetlen hivatása? Mindenesetre a fentebbi ügyben a megfélemlítésnek és a türelmetlenségnek olyan (klasszikus) példáját láthattuk, amely minden tekintetben az. Á.V.H. legvadabb terrorjára emlékeztet. Kár! —o---Egy Pintér (?) István nevű — van-e aki e nevet nem ismeri? — “politikai újságíró”, aik hovatartozandóságát tekintve nem cionista, hanem “hithü kommunista” hoszu, 10 folytatásban közölt (1970 julius 7—1970 szeptember 8) “dokumentumsorozatot” “hozott össze” a “Tükör” cimü Magyarországon megjelenő heti folyóiratban “Amerikai és más nagybácsik” címmel. Ez a Pintér Szabó (?) Lászlóval és Lévai (?) Jenővel — akik szintén nem cionisták — együtt ma olyan tótum-faktum félék — vagyis ujságirófejedelmek Magyarországon, mint mondjuk Amerikában Sulzberger. Tehát adni lehet arra, amit mondanak! Úgy gondoljuk, hogy Olvasóinkat érdekelni fogja, mit hordott össze Pintér ebben a cikksorozatban ezért elhatároztuk, hogy a Fáklyaláng következő két számában folytatásban foglalkozunk Pintér Írásával és főleg azzal, ami a cikksorozatból kimaradt, pedig nagyonis benne kellett volna lennie.----o---A “Püski ügy kulisszatitkai” cimmel egy interjút közölt a “Magyar Szabadságharcos” (?) ne'vü sajtpapir, amelyben Gereben István országos fő-fő “szabadságharcos” válaszolgat Márer György valamivel kisebb fő “szabadságharcos”-nak. Ebben az interjúban hivatkoznak még Lővy (Lovas) György szintén fő-fő “szabadságharcos alvezérre” is. Nem kívánunk az u.n. Püski vitába sem pro sem kontra beleavatkozni, de néhány szempontra szeretnénk felhívni a figyelmet ebben a “boszorkányüldözében” is. Szempontjaink a következők: 1., Miért akadt meg a fentebbi személyek torkán a Püski féle könyvakció és miért nem tiltakoztak egy árva szóval sem akkor, amikor Bronfield vagy cég és jogutódai hozták Magyarországról Amerikába a könyveket? 2., Talán azért mert Bronfield és Gombos az ő vérükből származik, Dr. Püski Sándor pedig “csak” magyar? Nagyon örülnénk, ha a “Szabadságharcos” — adalék egy ügyhöz — szószerint nyilvánosságra hozná pl. Kovács Imre levelét is, amelyet ebben az ügyben Gereben Istvánnak küldött. 3., Köztudomású, hogy Bronfieldék válogatás nélkül mindenféle — tehát politikai könyveket is — importáltak Magyarországról, többek között, hogy mást ne említsünk Illés Béla “regényeit” is. Más lapra tartozik, hogy a kutya sem olvassa azokat. 4., Kétségtelen, hogy Püski Sándor sok olyan igazgyöngyöt is hozott magával, amit hiába kerestünk Bronfieldék idejében. (E sorok Írója Püskiéktől vette meg Szabó Dezső: Az egész látóhatár, Veres Péter: “Mit ér az ember, ha magyar” stb. cimü könyveket, amelyeket csak úgy mellékesen említjük meg — éppen Püski Sándor adott ki Ma(folytatás a 20. oldalon)
