Fáklyaláng, 1971. január-október (12. évfolyam, 1-10. szám)

1971-01-01 / 1-3. szám

18

FÁKLYALÁNG

A történészek szerint semmisem támasztja alá, Kádárék mégis az 1970-es évet nyilvánították Szent István király születésének 1000 éves évfordulójává, hogy ezzel a mézesmadzaggal nyerjék meg az emigrációs magyarságnak legalább egyrészét a “fő” ünnep a szovjet megszállás 25 éves évfordulójára. Szent Istvánt ezelőtt “nem fogadta be” a kommunista történetírás csak az elmúlt évek során eszmélt rá a rendszer, hogy Szent Istvánnal mégis csak érdemes foglalkozni. Ezzel a pálfordulással két célt kívántak elérni:

1., Bebizonyítani, hogy az emigránsok nincsenek ellenük, sőt velük ünnepelnek, tehát semmi értelme az ellenállásnak Magyarországon, mert a magyar nép nyugatról sem várhat segítséget többé,

2., Párhuzamot vonni Szent István és Kádár János között, mivel mind a ketten erőszakosan változtatók meg a fennálló rendet, s ime a történelem bebizonyította, hogy Szent Istvánnak igaza volt kortársaival szemben, s igy lesz igaza Kádár Jánosnak is ... .

Célkitűzéseiket természetesen nem tudták megvalósítani semilyen vonatkozásban, mert; bár 1970- ben is hazalátogatott ugyanannyi “külföldi hazánkfia” mint más években, de ez a szám messze alatta maradt a titkos várakozásnak (200,000 nyugaton élő magyart vártak haza). A hazalátogatók igen nagy százaléka nem ünnepelni, hanem (sok esetben halaszthatatlan) rokoni látogatásra érkezett Magyarországra s ebből az otthon élő magyarság nem azt a következtetést vonta le, hogy az emigráció véglegesnek fogadja el a Kádár rendszert és továbbra is nem tesz meg mindent Magyarország felszabadítása érdekében, hanem igenis azt, hogy a magyar emigráció legalábbis ebben a kérdésben teljesen egységes és említésre sem méltó annak a hivatalosan hazalátogatott törpe kisebbségnek a száma (még tízezreikben is alig fejezhető ki), akik a debreceni u.n. Anyanyelvi Konferencián tetszelegtek a külföldön élő magyarság “képviseletében”. A nyelvvelők azóta is az egész emigráció jogos támadásának kereszttüzében állnak, s helyzetük egyre tarthatatlanabbá válik.

A kádári “szenttéavatási kísérlet” pedig olyan gyalázatos sárbatiprása a magyar nép legszentebb hagyományainak, hogy ilyen aljas kísérlettel szinte még nem is találkoztunk a történelemben. Honnan merészeli venni a bátorságot ez a gátlásnélküli férfiatlanitott véglény; a magyar történelem legundoritóbb figurája ahhoz, hogy magát összehasonlítsa a magyar történelem első, végzetes sorsú nagy Forradalmárával Szent István királlyal? Már maga az analógia felvetése is vérforraló. Mert; egy komplexumban tárgyalni a magyar történelem egyik legnagyobb személyiségéről és korunk legaljasabb tömeggyilkos árulójáról halálos bűn, amelyet minden rendelkezésünkre álló eszközzel feltárni és visszautasítani szent kötelességünk. Kétségtelen, hogy még ma sem ült el a vita afelett, hogy helyesen cselekedett-e Szent István amikor a Veczellinek segítségével felszámolta a (görög) kereszténységükben is az ősi

magyar hagyományokhoz, valláshoz és kultúrához ragaszkodó véreinek Ajtonynak, Koppánynak és társaiknak ellenállását, (amiért később nagyon súlyos árat fizetett) s a római kereszténység felvételére kötelezte népét? A probléma annyira bonyolult, hogy ezen rövid cikk keretében meg sem kísérelhetjük a választ. (Következő számaink egyikében írni fogunk róla.) De egyet minden kétséget kizáróan kijelenthetünk: Szent István előtt egy ERŐS, FÜGGELEN MAGYAR BIRODALOM képe lebegett és soha nem akarta idegenek gyarmatává süllyeszteni országát, hanem mint a történelem tanúsítja a leghatározottabban szétvert minden ilyen kísérletet.

S aki ma, a több mint 25 éve “ideiglenesen” hazánkban tartózkodó szovjet gyarmati hadsereg jóvoltából bitorolja a hatalmat Magyarországon és Szent István királyhoz hasonlítja magát az vagy kötözni való őrült, vagy a világ legaljasabb gonosztevője, aki nem fogja elkerülni megérdemelt sorsát.

1970-ben “ünnepelte” a világ az Egyesült Nemzetek Szervezete fennállásának 25. évfordulóját is. A sors különös iróniája, hogy éppen az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitörése 14. évfordulójának előestéjén tartották a sóhivatal üvegpalotájában a főünnepséget amelynek keretében U Thant a “magyar ügy felelőse” és elsikkasztója koktél partit adott a tagállamok kiküldötteinek tiszteletére. Államfők, kormányfők, külügyminiszterek vigadtak azon a szőnyegen, amely alá már régen beseperték többek között a számunkra legfontosabb magyar ügyet is. Ennek az elvetélt testületnek ünneplőit egyáltalán nem zavarta, hogy tőlük néhány háztömbnyire magyar szabadságharcosok tüntettek, hogy emlékeztessék őket azokra a határozatokra, amelyeket ők maguk hoztak a magyar ügyben. Mi már régen tudjuk, hogy az E.N.Sz. nem egyéb egy vízfejű gittegyletnél, amely sohasem töltötte be hivatását. Már megalakulása idején el kellett tűrnie, hogy a szabad Lengyel Kormány tagjait Sztálin — azzal az ígérettel, hogy szabadon csatlakozhatnak a szovjet által megalakított lublini kormányhoz — a Lubjanka börtönbe vitette. Azóta se szeri, se száma az ENSZ által cserbenhagyott ügyeknek. Ezek közül a leglényegesebbek; a berlini és póznani lázadások és különösen az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtása, amelyeket a Szovjetunió minden következmény nélkül végrehajthatott és 1968-ban Csehszlovákia lerohanásával még meg is tetézhetett. Ez a szervezet, mégha tagállamai be is tartanák az alapszabályokat, akkor sem tölthetné be azt a hivatást, amelyet egy nemzetekfeletti “felsőbb” szervnek be kellene tölteni, mert az ENSZ egyedül a II. világháború győzeseinek érdekében alakult, a semlegesek és különösen a legyőzött népek emberi jogainak teljes semmibevételével. Ezt a születési hibáját azóta sem “nőtte ki” hiába toldozzák-foldozzák Harry Hopkins-i utódok, a legfontosabbra — nemzetekfeletti tekintélyre soha nem tett szert, s ebből kifolyólag sorsa ugyanaz lesz, mint dicstelen elődjéé a Népszövetségé volt. A jubiláns ünnepség sokkal inkább halotti tornak tűnt. Béke poraira. (folyt, a 19. oldalon)