Fáklyaláng, 1966. június-október (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966-06-15 / 1-6. szám
FÁKLYALÁNG 9 ut, amelyen haladtak, mert ut is volt, s mégsem volt semmi járásnak nyoma a hóban. El is csendesedtek a szóval, s úgy haladtak, ki-ki a maga titkával. Mosolyogva hunyorogtak a szikrázó fényben, s szánkóra ügyeltek, hogy el ne kóboroljon valami csalfa szakadékba. Néhány apró madarat láttak, akik röpködve gyűjtötték a reggeli napmeleget; egy kányát, amely rekedten szólt lent a völgy fölött, majd egy sast aki rebbenés nélkül úszott a magasban, neki a fehér hegygerincnek. így érkeztek az erdőbe, amely célúkban volt. Az öreg Ehedi hosszú rudat keresett, minek kampója legyen a végén; s midőn talált is egy igen alakalmasat, kerülgetni kezdették a fákat, s ahol száraz ágat láttak a fán, oda felnyujtotta, s kiáltott egyet: — Eredj innét, Györke! S már rándította is az ágat, amely nagyot reccsenve, már igyekezett is lefelé, ontva a havat is az öreg nyakába, ami nagyon tetszett a fiúnak, mert az öreg olyan havas lett nemsokára, hogy mint a feltámadt cukorsüveg, olyan volt egészen. hanem hát, nagy bizakodó kedvében, akasztott olyan ágat is a vén vitéz, hogy bizony hiába huztarángatta, de sőt a rúd végén is hiába kapaszkodott feljebb egy kicsit, kirúgván talpa alól a földet; s hasztalanul is nyögött, nagyokat rúgva a friss levegőbe, mert bizony tartotta magát a nagy ág, s nem akart reccsenni, vagy hajlandóságból csupán pattanni legalább. Olyankor rugódzott egy darabig, de aztán fordított egyet a szón, és igy kiáltott: — Gyeride, Györke! Hanem Györke, mint a fürge macska, még a hívás előtt rajta volt a rúdon, s a szakadó zajjal együtt buktak a hóba, ahonnét nagy nevetéssel s havat nyalogatva bújtak elé. S mint ki egy fokkal újabb életre kél, ily esetben rikkantottak is nagyokat, s rózsaszín fülekkel hallgatták, hogy a fehér csendben miképen gördül messze a hang. Végezetül úgy megrakták száraz ágakkal-hasábokkal elvegyesen a szánkót, hogy hosszú kötéllel derékban által is kellett kötni s meg is csaptatni, hogy a vegyes ágak, ha össze is találnának veszni, nehogy széjjel fussanak. No, aztán nekihuzalkodott a két nemzedék, s elindultak a nagy terűvel hazafelé. Nem is gondolták volna, hogy ily rengeteg fával jobban tudjanak haladni. — Ejh, ha édesapám látná! — szólalt meg Györke büszkén. — Hadd el — felelte az öreg—, mert oda is ember kell, az Erdős Kárpátokra. — Ugy-é, nagyapó, ott jött bé Árpád a magyarokkal? Az öreg megriadt elméjében, hogy lám, nem tud igazat felelni. Hiába no, egy kicsit messzebb tájékon járatlan a szegény ember; s annak a haszontalan szorosnak a neve is kiment a fejéből, pedig tudta ő azt valamikor, hogy minő szoros volt, ahol Árpád a hazába jött. — Ott valahol — felelte végre. — Nem tudja biztosan? — szorította Györke. Hanem a jószerencse, mely nagyba nézi a tiszta sziveket, éppen abban a pillantásban egy szépséges madarat röpített arrafelé. — No-né, egy sármántyu! — mondta az öreg. S ahogy épen, s ezen a módon sármánytu lett a Vereczkei-szorosból, egy patakocskához érkeztek, mely ártatlanul utacskát vágva magának a hóban, halk dallamosan mondikált. Tán itt álljunk meg, mondta az öreg, mert kívánsága jött, hogy igyék a kellető patakocskából. Megállván a gyalog szánkóval, a vizecske mentén egy kicsit beljebb húzódtak az erdőben, s alkalmas helyen ittak is. Nagyot üdített rajtok a forrás vize, de amit láttak, üdítette a szemüket is. Mert ugyanis elfolydogált a kis patak, mindenütt elolvasztotta partján a havat, s zöld mohát, és zsenge füvet növesztett oda. Ahogy csodálták volna a zöldelve futó szalagot, hát egyszer egy őzet pillantottak meg, aki úgyszintén ivott éppen a patakból. vás után az őzecske meg is nézte őket hogy vajon az a két ember mit keres ott az ő csendes uradalmán, de félni nem látszott semmit. — Mért nem ijed meg tőlünk, nagyapó? — kérdezte Györke, mire az öregnek az arcára nagy nyugalom szállt, és igy felelt: — Őz a farkast, s a nép a zsarnokot megismeri, fiam. Hát ezzel a megnyugvással viszszamentek a szánkóhoz, s vállukba vetve ketten a két kötelet, megindultak ismét. Lassan vonták a terűt, mert a nap is jobban kezdett melegíteni, arany színbe fordítván az ezüstöt; s az ut is egyre emelkedett, bár eléggé menedékesen. S ahogy mendegéltek a patyolat földön, s a melegítő arany fényességben, Györkének az a gondolat villogott folyton a fejében, hogy hejh. az ő a ja micsoda vitéz katona! — Nagyapó nem volt katona soha? — találta kérdezni. A tündöklő égre hunyorított az öreg, és igy szólt: — Több voltam én annál! — Több? — Több biza — folytatta az öreg Ehedi —, mert amit én csináltam, annak örömére nem Ferencz Jóska csapdosta a térdét, hanem Kossuth Lajos csapkodta volna, vagy a nagy Rákóczi Ferenc! Györke érezte, hogy a nagyapja, a maga életének télidején, most ragyogni kezdett. — S mit csinált, nagyapó? — kérdezte. — Azt csináltam, fiam — mesélte fényes szemmel az öreg —, hogy amikor én legény voltam, s az eszem szárnyai is tudának még a magasba vinni, hát akkor egy vasárnap reggel széjjelnéztem ebben a világban. S látván, hogy az emberek sokasága mily szegénységben él, én eltökéllettem magamat, hogy ezen a dolgon segíteni fogok. — S miképpen segített? — ösztökélte Györke. — Úgy segítettem, fiam — folytatta az öreg —, hogy az emberek javát seregbe gyűjtöttem, s akkor kiálltottam elejökbe, s mondtam nekik: hát emberek, ez igy nem jól van, ahogy most van a világ. Mert az igazi embert elnyomja a hamis, el a szorgost a tolvaj, s a gazdag a szegényt. Tegyük eskübe; hogy ezt a helytelenséget eltöröljük a földről, és annak helyébe megcsináljuk az igazak világát. Rajta hát, elménket és bizó szivünket emeljük esküre, s aztán induljunk neki, s csináljuk meg a dolgot! — No, azután!? — biztatta Györke. — Hát azután én oda állottam annak a véghetetlen seregnek az élire, s egy akarattal megcsináltuk, amit indulás előtt mondottom volt. A fiú ámuldozva nézte szóközben nagyapját, majd a végén egy kicsi rettenettel, hogy vajon merje-é mondani, hogy valahol baj van. Mégis rászánta magát és igy szólt: — De hát, nagyapó, nincs úgy! — Úgy van, fiam — felelte az öreg —, csak még nem tudjuk. S midőn ezt, igy belémeritve a jövőbe, kimondta volna az öreg Ehedi, éppen a tetőre értek, ahon(folytatása a 16. oldalon)
