Fáklyaláng, 1966. június-október (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966-06-15 / 1-6. szám
8 FÁKLYALÁNG után, amig a lángot a hasábok testébe lopta egészen. De aztán égett is akkor istenesen. S fent a háztetőén is gyérült a füst. Virradt. — No, ugy-é, hiába sírtál! — szólt nagy győzelemmel az öreg. Aztán körültekintett a derengő szobában, melynek fagyott ablakai úgy csillogtak, mint legjobb kedvében az ezüst; csak éppen a virradat fényét szűrték meg annyira, hogy bent a szobában csupán imbolygó alaknak látszott az ember. Olyannak, mesebeli öreg gyermeknek látszott a vén Ehedi is, amint lassú léptekkel ide ment és oda ment a szobában, hogy a csendet és az ő kívánatos magányosságát megvizsgálja. Először is kikandikált az ablakon, de nem sokat láthatott a külső világból; majd az egyik jégbokrocska tövét megvakargatta, s fél szemmel azon a helyen lesett ki a világba, akár egy puskacsövön nézett volna valamit. Aztán, puhán fölébe hajolva, megügyelte Györkét is: s látván, hogy a legényke szemén mily édesen nyugszik az álom, megnézte a menye-asszonyt, aki változatlanul pihegett, mint a rejtőző nyári forrás. S megbizonyosodván, hogy csak a macska hunyorog a kályha alatt, s más mindenki ring az álma csónakján, kihúzta nagy ügyelettel az asztal fiókját, s onnét kivette azt a zöld szinü tábori lapot, melyet Gáspár fia irt a harcmezőről, s amelyet a tegnap vettek vala kézhez. A tejszinü derengésben megforgatta-nézegette a lapot s a szemét akasztotta volna is a betűkbe, de a világosság nem volt elegendő ahhoz, hogy horgot is tudjon vetni az öreg szem. Megindult hát a duruzsoló kályha felé, oly ügyelettel tartván a lapot, mint egy kezére szállott ritka madarat. S ott leült a kályha ajtaja mellé, melyet ki is nyitott, hogy a tűz világa kiáradjon a parazsak hátáról. Odatartotta a lapot a meleg világosság rámájába, s bár a tegnap este egyenkint hangtalanul és együtt fennhangon már többször is elolvasták az Írást, most ismét nekibujt, s meg-megállva olvasta a híradást. Szive mint a meleg kenyér, szinte párolgott a mozduló száján; de a betűk, ahogy sorjában fölkeltek a zöld mezőről, úgy megteltek az elevenség erejével, hogy hallható módon, mint madarak úgy röppentek tova. Talán, hogy a téli ablak ezüst bokraira szánjanak. Györke figyelt. Kedves Édes Apám — szólott az irás. — Szeretett Vilma feleségem. Édes Györke fiam. Tudatom ezen pár sorommal, hogy az Erdős Kárpátokban vagyok. S tegnapelőtt még azt gondoltam, hogy többet immár nem irok. De az ellenséget, ami reám jutott, mégis meggyőzhettem valahogy ... Itt nagyobb szünetet hagyott magának az öreg, s bólogatva tette hozzá a maga szavát, mondván: — Meg is kell, fiam. Aztán tovább olvasta a tűz világánál : Továbbá tudatom, hogy a fentiek folytán tizedes lettem. De még főhadnagy ur Becsek is azt mondá, ámbár kaczagott melléje, hogy olylyan kitüntetést akasztanak a mejjemre, hogy bizony a király maga Ferencz József is örömiben csapkodni fogja a jobb térgyit... Nyomatékkai szólt melléje az öreg: — Hát csapdossa is! Majd végezetül ezt olvasta a lapról: Itt ollyan erős tél van, hogy a madarak lehullanak. Igaz, hogy lövöldözik is őket. No, ezzel a végére ért az Írásnak az öreg Ehedi, de egy ideig még tartotta kezében a zöld lapot, mely a tűz melegében meg is kunkorodott bizony, mint a ritka virág, amelyik illatát elbocsátván, bezárja magát. Kezében tartotta a lapot, és a tűz mellől messze-messze nézett, keresztül a tejszinü fényen, mely közben meggyűlt a szegény szobácskábán, és puha melegséggel öntöötte el az alvókat is. Aztán felállt, és az asztal fiókjába, öreges vigyázattal visszatette a lapot: majd az ablakhoz lépett ismét, amelyen cseppek gyűltek a melegben, s csillogva, mint a harmat, úgy futottak le az olvadó jégbokrok ágain. — Györke fiam! — szólott halk szóval az öreg. A fiú tetette magát, mintha csakugyan a nagyapó szavára ébredezne, de oly fürgén mégis, hogy a dicséret ne tudjon elmaradni. Hát meg is kapta Györke a jutalmat, mert abban a percben igy szólt az öreg: — No ezért a fürgeségedért a mai napon elviszlek az erdőre. — Csak úgy megyünk? — kérdezte a fiú. — Nem csak úgy hanem a gyalog szánkóval. Mindjárt felugrott Györke, s egykét villadozással már készen is állott, hogy a gyalog szánkóval minél hamarább indulhassnak. A szeme csillogva szálldosott és nevetett folyton, mert tündöklő nagy hóban s gyalog szánkóvla az erdőre menni, hát az csodás dolog volt. A agy örvendezésre az anyja is fölébredt, s egy kicsit restelkedvén, s egy kicsit nevetgélvén azon, hogy ily nagyon elaludt, hamar megfejte a kecskét s a jó tűzön fellobbantotta a tejet, hadd igyanak forró tejet az erdőre menők. Ittak, s el is indultak. A nap éppen akkor bujt fel a patyolat világra, melynek véghetetlen és tündöklő fehérségét ezüsttel folyta be, halványan pirosat vegyítve ezüstös fényébe. A fák égi csipkében állottak mindenütt, s mint a jószivü óriások tükrei, úgy csillogtak szikrázva a hómezők. — Ejh, be szép!—mondta Györke. — No, ugy-é?! — szólt elégülten az öreg is, mintha az övé lenne minden, amit gyönyörűséggel magába merit a szem. Hát bizony. Szinte huzni sem kellett, úgy siklott a roppant hó tetején a szánkó, amely nem is volt valójában szánkó, hanem hát szán inkább, két tengely-fával a talpon, s négy egyenes lőccsel, melyek tartani tudják a rárakott terűt; s két kötéllel a két szántalpnak az orrán, hogy a vállba akasztva az erős kötelet, huzni, lehessen bármi utón a terűt. Szegény ember téli igája tehát. Vagyis gyalog szándkó. Györke örömét találta benne, mert mint a játékos nagy kutya, kicsi lejtőn is előre futott a szánkó, hágóra menve pedig lappangva hátramaradt, mintha csak a zúzmaravirágokat csodálná ámuldozva a fákon, vagy megcsendesedve a madarakat lesné, amelyek árnyékot repülnek a hóra, vagy leszállván valahol, csillogó fehér porba öntik a fákat. — Ki csinálta ezt a szánkót, nagyapó? — kérdezte Györke. — Azt még apád, legény korában — mondta az öreg. A fiú nagyot sóhajtott, majd igen szánakozott azon, hogy indulás előtt elfelejté ismét elolvasni azt a tábori Írást, pedig hát úgy feküdt volt le a tegnap este, hogy reggel az lesz az első dolga. — Nagyapó nem igy van? — tette hozzá. Az öreg gyanút fogott, hátha leselkedett a legényke. — Tán ébren voltál? — kérdezte. — Feküdtem — felelte Györke. Hát ez olyan volt, mint a gyalog
