Fáklyaláng, 1966. június-október (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966-10-01 / 7-12. szám
FÁKLYALÁNG 47 És ekkor egy halálos igézet megdöbbenése fagyott rá. Érezte, hogy benne, már attól a tavaszi éjszakától fogva, mikor anyját pénzért álmából felrázta, egy idegen akarat van: lelkében egy akarat, karjában egy mozdulat, hogy azt a keresztet elvegye onnan. És hogy ennek a mozdulatnak ki kell jönnie belőle, ezt meg kell tennie, mintahogy egy lökött golyónak tovább kell mozdulnia. Úgy közeledett a kereszthez, mint az aalvajáró a ház meredélyén a hold kisértése felé. Az ágynál egy pillanatra megállóit. Olyan volt a roppant csend a szobában, mint egy halálos zuhanás. Kivette bicskáját, kezei kinyúltak. A kezek elvágták a szalagot, vették a keresztet és a zsebébe tették. Egy idegen ember különös hangon mondta benne: — Most már van, miért adjon bort Bogdán ur. Nem nézett a halottra, sem a szobára, de benne volt a halott és a kis szoba és onnan néztek farkasszemet vele. Hátat fordított az ágynak, kiment. A konyhában Szűcs Mózesné morgott, mintha a pokol kapuját őrizné, de ő csak a lelke könyökével érezte. Nehéz léptekkel ment a korcsma felé. Egész nap, egész éjjel ivott és senkit sem engedett magához közel. Peti mégsem került elő. Reggel felé aludt, ott a korcsmában, az öklein, egy gombolyagban, mélyen egy nagy sötét álomüregben. Kilenc óra tájt felébredt. Ez a mondat jött ki belőle. — Ma temetik az édesanyám. Kiment a korcsma udvarára. A kutnál megmosdott. Bogdán úrtól tükröt kért, gondosan megfésülte magát s bajuszát is nyalkára gondozta. Hazafelé indult. Nagy Ferencék kertje mellett szembe került vele Boriska, meg a Bartalis Ábris. Egymás kezét fogták és nevetgéltek. Pistában megkondult a vészharang és vörös lett előtte a világ. Hogy mer ez a leány élni s nevetni, mikor ö elfordult tőle! — Ereszd el annak a lánynak a kezét! — hörögte Ábris felé. A Bartalis fiú józan, jószivü legény volt. Látta, hogy ez a böszült bika most vesztét keresi, nem akart segíteni neki. Eleresztette a lány kezét, jó mosolygással mondta: — Hát jó, na, teljék kedved benne. Pista zsarnoki paranccsal rontott Boriskának: — Mondd, hogy semmi közöd ehhez a legényhez, mondd, hogy engem szeretsz. De Boriskából kicsapott a megcsufoltak haragja: — Téged, te részeges korsó, aki lumpolsz, mikor az anyád a ravatalon fekszik! Téged! Pistának már kezében volt a bicskája és rettenetes csapással döfött az Ábris mellének: — Nesze hát, itt van a vőlegényed. A legény a levegőbe kapott karjaival, aztán hátrabukott. Szép fiatal melléből pirosán folyt az élet a csatakos földre. Pista egy percig mozdulatlanul állott. De amint Boriska elkezdett üvölteni: — Gyilkos, gyilkos! — vad ugrásokkal szaladt el. Szaladt egyik uccából a másikba. Ember nem került eléje. A templom elé ért. Odament, megpróbálta az ajtót: a templom nyitva volt. Bement, óvatosan betette maga után az ajtót. A templomban senki sem volt. — Elbújok az oltár mögé, majd az éjszaka továbbsegít — mondta magában. Minisztráns gyermek korában sokszor bújtak az oltár mögötti zugba. Most nagynehezen tudott a keskeny résen átjutni. Ott levetette kabátját, letette a földre és elterült rajta. Egy percre valami alaktalan meleg jólesést érzett. Aztán vak, fekete álomba hullott. Sokáig alhatott, dermedten, mozdulatlanul, tagolatlan egy álommal. Egyszerre felébredt. A harang jajgatott, sirt, könyörgött, mint egy didergő lélek az örök kapu előtt. A templom felé temetés közelgett. Hallszott az öreg rektor nagy kanyargásu bus éneke és asszony sirás. Pista felült. — Valakit temetnek — mondta. Az ének közeledett, az asszonysirás mindnagyobb hullámokban jött be a templomba. Azután hallotta csizmák kopogását a templom padlóján, az orrfuvást, tüsszentést és halkabb sírásokat is. A koporsó letételét s aztán az öreg tisztelendő hangját. — Vájjon kit temethetnek? — kérdezte. Az oltárszárny egy repedésén kikukucskált. Látta a fekete koporsót, mellette egy szép szőke zokogó leánygyermeket és síró nőket. Az agg pap hangja sötéten hullott lefelé, mint egy nehéz sir ás: Cireumdederunt me, genitus mortis, Dolores inferni, cireumdederunt me. Pista nézte, nézte a jelenetet s nagyon messziről, mint egy másik élet elsüllyedt mélységéből jött vissza az emlékezés: — Ni, hisz ez Sárika. És akkor élesen visszalátta a Peti alakját s hallotta, frissen tapogatva hangja szövetét: —• Oh, ha nekem édesanyám volna! A homlokához kapott: — Hiszen ez az én édesanyám koporsója! Csodálkozva nézett magára, hogy ő miért nincsen ott a temetésen. — Jaj, igaz, a Bartalis Ábris! — mondta. És akkor olyan különös, tőle egészen idegen valótlanságnak tetszett, hogy egy Szabó Pista nevű legény él, hogy gyermek volt, hogy az apja meghalt, hogy a Bodor Benedek helyébe jött, hogy Sárika van, hogy az a Szabó Pista rossz volt, sírba juttatta az édesanyját és végre gyilkolt. És most temetnek, temetnek és semmit sem lehet jóvátenni. Nagy értelmetlen szemekkel meredt előre. A gyászmenet elhagyta a templomot. Az ének és a sirás apadt, mint lezugott zápor halkuló vizei. Pista megint elaludt. Arra ébredt fel, hogy oldala s jobb karja nagyon fáj, megnyomta a föld. Vak sötét volt. Felállott, felvette a kabátját, előre lépett. Valamibe beleütközött. Eszibe jutott, hogy hol van. Nagy nehezen kimászott a zugból. Jobbra-balra ténfergett a sötétben. Lassanként hozzászoktak szemei a nagy feketeséghez. Különös alakú dolgok álltak a sötét csendben, mint alvó kisértetek. Tapogatózó léptekkel odaközelitett egyhez s a sötétséget átrontotta fiatal szeme. Visszahőkölt, mintha mellbe ütötték volna. A feszület volt, rajta Jézus, a szemei átnéztek rá a sötéten. Egy másik árnyék felé közeledett. Egy asszony állott közel az egyik ablakhoz s a holdtalan éj gyönge világa ráserkedt arcára. Fájdalmas mosolygás volt az arcán és végtelen szeretet. És akkor Pistába megint belekondult a Peti kiáltása s odatört szivébe, mint egy jól hajított tör: — Oh, ha nekem édesanyám volna! És most, mint egyetemes végtelen fergeteg, melyben hegyek üvöltenek, erdők zokognak, nagy síkok jajgatnak és városok reszketnek, mint fekete végítélet jött a fájdalom és tiporta, rázta, harapta, sodorta fekete árján a félrehullott fiút. A szivében egy szókéba ju, tiszta szemű gyermek sirt, visszasírta élete minden hajdani jóságát, hogy annál jobban sajogjon az elvesztett élet. Az a mosolygó fájdalmas anya az ő édesanyja volt, akit halálra marcangolt, akinek a szivét megtaposta. Az asszony nyakában nagy kereszt csillogott s ez úgy belemarkolt Pistába, hogy majd felorditott rá. Ledobta magát az asszony lábaihoz és zokogott, mint a megvert folyó. Hát elvesztett mindenkit, aki szerette, elvesztette magát, szép erős ifjúságát, elvesztette a jövő élet minden boldog ígéretét s az egész örökkévalóságon át anyjától távol szörnyű lángok fogják jajgattatni, mert van igazság és van Ítélet. Nehéz zokogása mintha a megdöbbent templom felvert szive lett volna. Sokáig sirt és hogy kifacsart szivéből elfogytak a könnyek, imádkozni
