Fáklyaláng, 1966. június-október (7. évfolyam, 1-12. szám)

1966-10-01 / 7-12. szám

46

F Á K L Y A L Á N G

magatok? Még engem szólnak majd meg miattatok.

— Adjon bort, Bogdán ur! Beteg a lelkünk gyökere, meg kell Öntözni — szólt Pista.

— Az ördög rágja el a ti lelketek gyökerét! Adjak bort! Hát nem csináltatok már elég kontót? Azt hiszed, hogy én lopom a bort? Mutass pénzt, kapsz bort.

— Adjon csak, ne prézsmitáljon, aztán írja jel a jégre.

— Menjetek dolgozni, mint más rendes legény. Bizonyisten nem adok, Isten engem úgy segéljen, nem adok.

A Pista szemei rosszak lettek:

— Hát igy is jól van, Bogdán ur. Maga tudja, hogy mit hordtam én magához s most nem akar egy kis bort adni, mert egyszer nincs pénzem. Hát nézze, én itt ülök a Petivel ennél az asztalnál, amíg bort nem ad. Ha délig nem ad, délig ülök itt, ha estig nem ad, estig ülök itt. De nagy baj lehet belőle.

Lekönyökölt az asztalra, elhallgatott. Bogdán ur kiment, becsapta az ajtót, de magában kérte az örmények istenét, hogy az őszi égben kerítsen egy ottfelejtett menykőt ennek a két semmirevalónak a fejebubjára. Peti megkockáztatta:

— Talán mégis menjünk, Pista.

— Fogd be a szád s ha megmozdulsz, leváglak.

Peti nemsokára elszunnyadt. Pista sötét lobogással nézett maga elé. Nyolc óra tájt kinyílt az ajtó és Sárika surrant be rajta. A kislány orcája meg volt fogyva, sápadt is volt, szemei nagy könnyben úsztak. De látszott, hogy egy nagy fájdalom teszi vakmerővé.

— Ki hivott? — riad rá Pista.

— Pista, gyere rögtön haza, édesanyám nagyon rosszul van — mondta kétségbeesett odahajlással a gyermek.

— Ezt már hallottam. Ilyennel akarsz te hazacsalni! Mondd, hogy nincs időm.

— Pista, az istenért, most igazán nagyon beteg az édesanyám. A Szűcs Mózesné azt mondja, hogy halálán van.

— Mondd meg annak a vén k .. .nak, hogy ne huhogjon a más háza fedelén, te pedig takarodj.

A kis leány egy percre kiegyenesedve nézte a rossz fiút és mintha pallos villant volna ki a szemeiből. Aztán szó nélkül kiment a szobából.

Pista valami közeledő végzetes sötétség, valami utolsó döntő párbaj előtt érezte magát. Rossz lenni a végsőig, az utolsóig, hátha összedől a világ, hátha kicsapnak a pokol lángjai, vagy lesz valami, valami nagy döntő dolog. Peti aludt, hortyogott, szájából csurgóit a nyál. Pista ránézett alvó pajtására és ludbőr futott végig a hátán. Hát ez az ember, hát ilyen hulla egy ember! Odament a sötét falnak nyitott ablaktáblához s mint egy tükör előtt igazgatta göndör fürtjeit a kezeivel és kipödörte a bajuszát. Aztán visszaült a helyére.

Bogdán ur megint bejött. Most a jobbik eszéből vette a szavait:

— Légy okos, Pista, menjetek már haza.

— Ad bort?

— Ugyan fiam, hiszen csak most végeztétek. Majd gyertek este, akkor majd meglátjuk.

— Amit mondtam, megmondtam.

Ebben a percben felpattant az ajtó

és Sárika rohant be. Fürtjei szétcsapzottak, mint egy esővert gyöngyvirág, nagy kék szemei halálos döbbenettel meredtek valami irtózatosra. Látszott, hogy a külső dolgok nem mennek be a szemébe, mert azok tele vannak valamivel, amit a könnyek sem tudnak kimosni. A meglőtt madár halálos visítása volt a szava:

— Pista, édesanyám meghalt, édesanyám meghalt.

Peti felébredt a hangra. Rémület volt az arcán, mintha sötét pincéből kergették volna ki, tátott szemeit zavartan nyitotta a szobára, a kislányra, szája nyitva volt. Sárika újból felkiáltott, most már omló zokogásban:

— Meghalt édesanyánk, Pista, meghalt! meghalt!

Peti felugrott. Ránézett Pistára s mintha a fiatal legényen túl egy végzetes Ítéletet olvasna, halálos döbbenettel dagadtak ki a szemei. Nagyot kiáltott:

— Jaj, Pista, mi lesz, jaj, mi lesz!

Kirohant az ajtón, át az udvaron,

neki a kerteknek. Pista felállt és ment a kislány után. Nagy hideg csend volt benne, csak mintha mélyen, legmélyén életének fekete gyásszal borított dobon dobolnának. Sárika csendes sírással zokogott.

Megérkeztek haza. Beléptek a házba A konyhában Szűcs Mózesné végezte a nagy esemény sürgős teendőit. Nagy, perbe álló szemekkel nézett Pistára. Benn Kis Márta imádkozott a halott mellett.

Senki sem szólott. Pista megállott a szobában, elég távol a halottól. Ott feküdt a szerencsétlen asszony hátraszegzett fejjel, őszes, kétfelé fésült fekete haja alatt világított halotti fehér arca. Nagy fekete szemeit lehunyta, de mintha a pillák közül még kiserkedt volna valami odadermedt élet, elküldhetetlen szeretet. Nyakában ott volt a nagy ezüst kereszt. Öreg, dolgos jó kezei imára voltak kulcsolva az elhallgatott kebel fölött. Sárika az ágyhoz ment, odafektette kis fejét az alvó anya mellé. Nehéz, csendes sírása mintha mondta volna: — Édesanyám, hogy mehetsz el, mikor én még itt vagyok?

Pista nem hallott, nem érzékelt, Az egész roppant világ egy fekete tó volt, melynek színéről ez a fehér arc világított feléje. De a Sárika sírása lassanként — talán nem is a fülein keresztül — mégis beléje folyt. Mintha egy mérhetetlen sötét vaskaput zártak volna be mögötte. És neki künn kell maradnia örökre, jóvátehetetlenül. Mintha nagy fekete szárnyak suhanása verné az elborult világot.

Azután alaktalan, féktelen düh kezdett gomolygani benne. A hajnalban még vakon érezte, hogy közeledik valami megbánás, talán az egyetlen igazi megbánás, a végső megváltó akarat. És most az Isten rádobja ezt a hullát, hogy szörnyű súlyával örökre lenyomja, Isten, a végzet, az egész harapós, utálatos világ azért van, hogy ö rossz legyen, hogy ne legyen visszatérése.

Szűcs Mózesné belépett s úgy locscsant ki a szó belőle, mint fövő viz a forró fazékból:

— Nézd te, nézd az istentelent, még le sem veszi a kalapját halott édesanyja mellett!

Pista odakapott fejéhez és tényleg ott volt a kalap. De Szűcs Mózesáéból most már zsiliptelen árral zúgott elő a megtorló igazság:

— Nézd, nézd, te elvetemült, nézd ezt a szerencsétlen kiszenvedett teremtést. Te ölted meg, érted, te ölted meg! Rázd meg még egyszer, kiáltsd neki, hogy keljen fel a sírjából, adjon neked pénzt, mert inni akarsz, mert fehérnépre akarod pazarolni az anyád keserves garasait. Örvendj neki, ez a te munkád. Ráírhatod a fejfájára: itt nyugszik Szabó Áronné, megölte a fia, Pista. Ha van benned egy krajcár ára becsület, veszed a ruhaspárgát és felkötöd magad az első fára, te anyagyilkos, te gazember, te utolsó, te!

Pista arca rettenestes lett. Szemeibe valami örült lobogás gyűlt, izmain egy irtózatos ütés megindulása dermedt. Fojtott, de halálos izenettől nehéz hangon mondta a két nőnek:

— Menjenek ki!

Márta kifelé indult. Szűcs Mózesné dacolni próbált, de Pista szólt s most már sötéten mozdult egész teste:

— Menjen ki, mert . . .

Kimentek. Akkor Sárikának intett:

— Menj te is.

Sárika is kiment. Egyedül maradt a halottal. A Szűcs Mózesné szavai felgyújtották benne a pokolt, tikkasztó hőséget érzett s egy irtózatos, egetöklöző dacot. Érezte, hogy a szemeit huzza, huzza valami. A nagy ezüst kereszt anyja nyakán úgy ütött tudatába, mint neki hajított kés.