Fáklyaláng, 1966. június-október (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966-10-01 / 7-12. szám
FÁKLYALÁNG r 45 REGÉNY . . . Irta: Szabó Dezső 11. Folytatás (Az előző fejezetek tartalma: A történet Székelyföldön kezdődik, egy áprilisi napon. Szabó Pista (a regény főhőse) apja Szabó Áron harangozó meghal. A temetésre megérkezik Bodor Benedek, Szabó Áronné fiatalkori kedvese, aki a temetés után ott marad Szabó Áronné házában. Szabó Áronnét letartóztatják azzal a váddal, hogy ellopta Séra Mihályné libáit. Az ártatlan asszony csendesen tűri a megaláztatást, mígnem kiderül ártatlansága és kiszabadul a fogságból. Bodor Benedekre erdőirtás közben rádül egy nagy fa és meghal. Szabó Áronné áldott állapotban újra magára marad. Megszületik a kislány Sárika. Közben Pista legénnyé serdül.) 3. Peti kinyitotta szemeit, azután behunyta. Azért hunyta be megint, mert nyitott szemeivel a sorsába meg a lelkiismeretébe látott s az nagyon keservetes látvány volt. De lehunyt szemeivel, most, hogy már ébren volt, még ijesztőbben látott mindent. Felült a keskeny fapadon, körülnézett, mondta: — Ejha A korcsmában borzasztó nehéz levegő volt. Künn még csak most sáppadt a szeptembervégi reggel s olyan megidézöen volt halvány, mint egy fájdalmas anya arca. A korcsmaasztalon leégett gyertyacsutkák, feldúlt üvegek, kifolyt bor, felforditott sótartó közt nehéz lélekzéssel Pista aludt, kalapját az arcára szorítva. A korcsmaszobában a székek felborulva, a padlón bortócsák, a levegő bor és pipafüsttel zsúfolva. Ilyen lehetett a pokol előtornáca. Peti megborzongott. Megrázta Pistát. — Te Pista, megint reggel van. Pista először csak a lábaival rúgott egyet, de mert a kalapja leesett az arcáról, addig tapogatott utána a jobb kezével, míg beleébredt. Felült, megdörzsölte a szemeit, nyújtózott egyet. — A Krisztusát a világnak! Arca püffedt volt az italtól meg a sok éjszakázástól. Szemei rosszak voltak, mély kékjük elfakult, elment belőlük az egykori mesehallgató gyermek. Ajkai félregörbültek és keserű volt az izük. Arcán lázadás volt, tartásában valami akart durvaság. Egy elzüllött titán kölyök volt ez a fiú, aki mert nem termett époszokat a falu neki, a rosszban kereste a végtelenséget s a pokol csatornáin zugáttá le erőit. Azóta a viharos májusi éjszaka óta ez a jó gyermeknek születet fiú egészen elsötétedett. Mert szegény beteges anyja egy kissé igen karmos szavakkal fogadta, hát ismét lumpolt s azután ismét és megint. Olyan volt neki a rossz, mint egy roppant kinyujtózás. Fájt is, de mégis önmaga hosszára nyúlt ki benne. Adósságokat csinált, elhordta a háztól az elzálogosítható dolgokat, ivott, éjszakázott, izgágáskodott. A Petit mindenüvé magával cipelte s a szegény lélek ráfizetett a barátságra. Egyszer, jól becsipve, olyan férfiúvá kunkorodott, hogy visszafeleselt a Séra Mihály horkolására s majd kiverte az egész családot. Onnan aztán végkép elkergették. Azóta úgy élt itt-ott egy kis munkából s etette lelkét a pokol vályújánál a Pista oldalán. Pista most már még a jobbfajta lányok közé sem járt, még azok sem lehelhettek egy kis szelídséget az elvadult lélekbe. Csak az ölelkező Rózsákkal mulatott, akiket csók után félredobhatott, mint egy rossz poharat. És mindennap, minden rosszasága jogán volt roszszabb. Mert ha most nagy ritkán szélcsend volt benne s kezdtek felmozdulni a nagyszemü kérdések és a sötét tettek alól felsírtak a múlt napok, olyan végtelen gyötrelmet érzett, hogy újból borba, éjszakába, rosszba ölte a lelkét, csakhogy ne nézzen szembe önmagával. Peti Pistát nézte, Pista pedig kibámult az ablakon. A korcsma udvara szemetes volt s még csatakos a tegnapi esőtől. Az égen is nagy árnyékok kergették egymást, a dolgok még megőriztek valamit az éjjel komorságából, mintha kérdenék: — Minek uj reggel? Minek uj komódia? A végtelen éjszaka előtt minek ezek a kölyök éjszakák és elrohanó napok? Peti nézte Pistát és Pistán keresztül nézte a saját lelke alját. Milyen szép fiú ez a Pista, műyen okos, műyen ereje van és igy pazarolja magát, mint hirtelen öröklött vagyont. És ő sem rossz fiú, ő is néha nagy jóságokat érez magában mozogni s egy családot, ahol pufókképü, duzzadt gyermekek és egy dolgos, derék asszony van: az ö családját, mely életét kikövezett úttá tenné. És ö is hogyan él? Együtt züllik Pistával, együtt vetik az Ítélet magját, együtt botránkoztatják a falut és rikkatják a jó Máriát. Gyermekkori imái felkeltek ugar lelkében, nagy szemük ránézett és kérdezte: —mi lett, szegény Peti belőled? Peti félénken, fázva mondta: — Pista, Pista, ez nem élet. Pista nem szólt, de sötétebb lett az arca. Peti halkan folytatta: — Meglátod, Pista, hogy elkárhozunk. Nekem már nehezek ezek a mulatságok. Pistában nagy földrengés történt. Kicsapott belőle a láva: — Az Istenedet! Hagyj nekem békét a kárhozatoddal! Hát azt hiszed, hogy nekem élet ez, hogy nekem gyönyörűség ez a piszkos korcsma, a Bogdán fekete pofája, ezek az éjszakák s ami utánuk jó? Eladtam, elzálogosítottam mindent, ami valamit ért otthon, az édesanyám, a húgom dugott holmiját, hát azt hiszed, hogy jó kedvből tettem? Anyám négy hete újból nyomja az ágyat, én vagyok az oka, kis húgom, akit Benedek bá’ haló perceiben rám bízott, meg-megiitöm, hogy fél tőlem, mint az irtózottól. Hát ez mind könnyű nekem, ez mulatság nekem? De megfulladok itt, megfojt ez a falu s csak akkor lélekzem egyet, ha rosszat teszek. Kárhozat! Hát tehetek én róla, hogy az Isten úgy teremtett, hogy elkár hozzam? Miért nem születhettem én is rendes, illendő legénynek, mint a Bartalis Ábris, meg a többi? Ha te tudnád, hogy miket látok néha. Néha, mintha vadállatok volnának bennem, mint egy erdőben. Hátha rossznak kell lennem, megmutatom, hogy tudok rossz lenni. Minek legyek közben jó, mikor annál rosszabb jön utána, s ki tudja, egyszer mi nem jönne. így legalább egyszerre elfogyaszthatom a nekem kimért rosszaságot, s azután el pusztulhatok. Peti ijedten nézte a sötét jiu háborgását, mint a kutya az éjjeli fergeteget. Mindketten hallgattak. De mindkettő élete mélyén, az alaktalan homályok elsuhanásánál egy érzés volt, mint egy nagy árnyék: hogy könyörtelen az élet és nagy adósság a születés. Sokáig hallgattak. A csűr tetején már látszott a nap fénye. Ijedt, felhők közül jött sápadt nap volt. Pista odament az ablakhoz, felnyitotta: legalább levegő legyen. A reggeli friss levegő bejött, őszi széna fojtott sírását hozta be. A kis korcsmaszoba határtalan mély lett az ősz végtelenségével. Peti levetette fejét a két öklére s hosszú gyermeksirás buggyant ki belőle: — Oh, ha nekem édesanyám volna! Pistába úgy ütött ez a mondat, mint egy halálos kiáltás. Összecsikorgatta a fogait, öklét öklöbbé szorította, nehogy áttörjön rajta az a sirás, melytől olyan rég félt. Bogdán ur bejött a szobába: — Hát ti még itt vagytok? Menjetek már a fenébe! Nem szégyellitek
