Fáklyaláng, 1966. június-október (7. évfolyam, 1-12. szám)

1966-10-01 / 7-12. szám

FÁKLYALÁNG r 45 REGÉNY . . . Irta: Szabó Dezső 11. Folytatás (Az előző fejezetek tartalma: A történet Székelyföldön kezdődik, egy áprilisi napon. Szabó Pista (a regény főhőse) apja Szabó Áron harangozó meghal. A temetésre megérkezik Bo­dor Benedek, Szabó Áronné fiatalkori kedvese, aki a temetés után ott ma­rad Szabó Áronné házában. Szabó Áronnét letartóztatják azzal a váddal, hogy ellopta Séra Mihályné libáit. Az ártatlan asszony csendesen tűri a megaláztatást, mígnem kiderül ártat­lansága és kiszabadul a fogságból. Bodor Benedekre erdőirtás közben rá­dül egy nagy fa és meghal. Szabó Áronné áldott állapotban újra magá­ra marad. Megszületik a kislány Sá­rika. Közben Pista legénnyé serdül.) 3. Peti kinyitotta szemeit, azután be­hunyta. Azért hunyta be megint, mert nyitott szemeivel a sorsába meg a lelkiismeretébe látott s az nagyon ke­­servetes látvány volt. De lehunyt sze­meivel, most, hogy már ébren volt, még ijesztőbben látott mindent. Felült a keskeny fapadon, körülnézett, mond­ta: — Ejha A korcsmában borzasztó nehéz le­vegő volt. Künn még csak most sáp­­padt a szeptembervégi reggel s olyan megidézöen volt halvány, mint egy fájdalmas anya arca. A korcsmaasz­talon leégett gyertyacsutkák, feldúlt üvegek, kifolyt bor, felforditott só­tartó közt nehéz lélekzéssel Pista aludt, kalapját az arcára szorítva. A korcsmaszobában a székek felborulva, a padlón bortócsák, a levegő bor és pipafüsttel zsúfolva. Ilyen lehetett a pokol előtornáca. Peti megborzongott. Megrázta Pistát. — Te Pista, megint reggel van. Pista először csak a lábaival rúgott egyet, de mert a kalapja leesett az arcáról, addig tapogatott utána a jobb kezével, míg beleébredt. Felült, meg­dörzsölte a szemeit, nyújtózott egyet. — A Krisztusát a világnak! Arca püffedt volt az italtól meg a sok éjszakázástól. Szemei rosszak vol­tak, mély kékjük elfakult, elment be­lőlük az egykori mesehallgató gyer­mek. Ajkai félregörbültek és keserű volt az izük. Arcán lázadás volt, tar­tásában valami akart durvaság. Egy elzüllött titán kölyök volt ez a fiú, aki mert nem termett époszokat a falu neki, a rosszban kereste a vég­telenséget s a pokol csatornáin zu­­gáttá le erőit. Azóta a viharos májusi éjszaka óta ez a jó gyermeknek szü­letet fiú egészen elsötétedett. Mert szegény beteges anyja egy kissé igen karmos szavakkal fogadta, hát ismét lumpolt s azután ismét és megint. Olyan volt neki a rossz, mint egy rop­pant kinyujtózás. Fájt is, de mégis önmaga hosszára nyúlt ki benne. Adósságokat csinált, elhordta a háztól az elzálogosítható dolgokat, ivott, éj­szakázott, izgágáskodott. A Petit min­denüvé magával cipelte s a szegény lélek ráfizetett a barátságra. Egyszer, jól becsipve, olyan férfiúvá kunkoro­­dott, hogy visszafeleselt a Séra Mi­hály horkolására s majd kiverte az egész családot. Onnan aztán végkép elkergették. Azóta úgy élt itt-ott egy kis munkából s etette lelkét a pokol vályújánál a Pista oldalán. Pista most már még a jobbfajta lányok közé sem járt, még azok sem lehelhettek egy kis szelídséget az elvadult lélekbe. Csak az ölelkező Rózsákkal mulatott, akiket csók után félredobhatott, mint egy rossz poharat. És mindennap, minden rosszasága jogán volt rosz­­szabb. Mert ha most nagy ritkán szél­csend volt benne s kezdtek felmoz­dulni a nagyszemü kérdések és a sö­tét tettek alól felsírtak a múlt napok, olyan végtelen gyötrelmet érzett, hogy újból borba, éjszakába, rosszba ölte a lelkét, csakhogy ne nézzen szembe önmagával. Peti Pistát nézte, Pista pedig kibá­mult az ablakon. A korcsma udvara szemetes volt s még csatakos a teg­napi esőtől. Az égen is nagy árnyékok kergették egymást, a dolgok még meg­őriztek valamit az éjjel komorságából, mintha kérdenék: — Minek uj reggel? Minek uj komódia? A végtelen éj­szaka előtt minek ezek a kölyök éj­szakák és elrohanó napok? Peti nézte Pistát és Pistán keresztül nézte a sa­ját lelke alját. Milyen szép fiú ez a Pista, műyen okos, műyen ereje van és igy pazarolja magát, mint hirtelen öröklött vagyont. És ő sem rossz fiú, ő is néha nagy jóságokat érez magá­ban mozogni s egy családot, ahol pu­­fókképü, duzzadt gyermekek és egy dolgos, derék asszony van: az ö csa­ládját, mely életét kikövezett úttá tenné. És ö is hogyan él? Együtt zül­­lik Pistával, együtt vetik az Ítélet magját, együtt botránkoztatják a fa­lut és rikkatják a jó Máriát. Gyer­mekkori imái felkeltek ugar lelkében, nagy szemük ránézett és kérdezte: —­­mi lett, szegény Peti belőled? Peti félénken, fázva mondta: — Pista, Pista, ez nem élet. Pista nem szólt, de sötétebb lett az arca. Peti halkan folytatta: — Meglátod, Pista, hogy elkárho­zunk. Nekem már nehezek ezek a mu­latságok. Pistában nagy földrengés történt. Kicsapott belőle a láva: — Az Istenedet! Hagyj nekem bé­két a kárhozatoddal! Hát azt hiszed, hogy nekem élet ez, hogy nekem gyö­nyörűség ez a piszkos korcsma, a Bogdán fekete pofája, ezek az éjsza­kák s ami utánuk jó? Eladtam, elzá­logosítottam mindent, ami valamit ért otthon, az édesanyám, a húgom du­gott holmiját, hát azt hiszed, hogy jó kedvből tettem? Anyám négy hete új­ból nyomja az ágyat, én vagyok az oka, kis húgom, akit Benedek bá’ haló perceiben rám bízott, meg-meg­­iitöm, hogy fél tőlem, mint az irtó­zottól. Hát ez mind könnyű nekem, ez mulatság nekem? De megfulladok itt, megfojt ez a falu s csak akkor lélekzem egyet, ha rosszat teszek. Kár­hozat! Hát tehetek én róla, hogy az Isten úgy teremtett, hogy elkár hoz­zam? Miért nem születhettem én is rendes, illendő legénynek, mint a Bar­­talis Ábris, meg a többi? Ha te tud­nád, hogy miket látok néha. Néha, mintha vadállatok volnának bennem, mint egy erdőben. Hátha rossznak kell lennem, megmutatom, hogy tudok rossz lenni. Minek legyek közben jó, mikor annál rosszabb jön utána, s ki tudja, egyszer mi nem jönne. így legalább egyszerre elfogyaszthatom a nekem kimért rosszaságot, s azután el pusztulhatok. Peti ijedten nézte a sötét jiu há­borgását, mint a kutya az éjjeli fer­­geteget. Mindketten hallgattak. De mindkettő élete mélyén, az alaktalan homályok elsuhanásánál egy érzés volt, mint egy nagy árnyék: hogy könyör­telen az élet és nagy adósság a szü­letés. Sokáig hallgattak. A csűr tetején már látszott a nap fénye. Ijedt, fel­hők közül jött sápadt nap volt. Pista odament az ablakhoz, felnyitotta: legalább levegő legyen. A reggeli friss levegő bejött, őszi széna fojtott sírását hozta be. A kis korcsmaszoba határtalan mély lett az ősz végtelenségével. Peti levetette fe­jét a két öklére s hosszú gyermek­­sirás buggyant ki belőle: — Oh, ha nekem édesanyám volna! Pistába úgy ütött ez a mondat, mint egy halálos kiáltás. Összecsikor­gatta a fogait, öklét öklöbbé szorí­totta, nehogy áttörjön rajta az a sirás, melytől olyan rég félt. Bogdán ur bejött a szobába: — Hát ti még itt vagytok? Menje­tek már a fenébe! Nem szégyellitek

Next

/
Thumbnails
Contents