Fáklyaláng, 1966. június-október (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966-06-15 / 1-6. szám
2 FÁKLYALÁNG GYÁSZMISE DR. SULYOK DEZSŐ LELKIÜDVÉÉRT 1966 május 22.-én az Október 23 Mozgalom gyászmisét mondatott Dr. Sulyok Dezső lelkiüdvéért New Brunswickon a Szent László Egyházközség templomában halálának egyéves évfordulója alkalmából. A közvetlen család és az Október 23 Mozgalom teljes vezetőségén kívül nagyon sokan vettek részt a gyászmisén régi barátai és politikai küzdőtársai közül. A mise után a Szent Péter temetőben a simái Pongrátz Ödön az Október 23 Mozgalom elnöke emlékezett meg rövid, de nagyhatású beszéd keretében az elhunytról. Sulyok Dezsőre való emlékezésül minden kommentár helyett hadd álljon itt egy méltatás, amelyet még Magyarországon való tarózkodása idején kapott az amerikai Szenátusban Joseph Ball minesotai republikánus szenátor indítványára. (Szenátusi Napló, 1947 junius 13, 7072. old. 3 hasáb.) “TISZTELETADÁS A MAGYARORSZÁGI SZARADSÁGPÁRT VEZÉRÉNEK - SULYOK DEZSŐNEK.” “Mr. Ball: Elnök Ur! A Washington Post ma reggeli száma cikket közöl arról a beszédről, amelyet Sulyok Dezső, a Szabadságpárt elnöke mondott tegnap a magyar parlamentben. Beszédében kifejtette, amit mi is mindnyájan tudunk, hogy Magyarország közeledik ahhoz az állomáshoz, amikor a kommunisták veszik ott át a hatalom teljességét. Egyórás beszédben sorolta fel képviselő társai előtt azokat az eseményeket, melyek Magyarországon végbementek és rámutatott a totális politika mesterfogásaira, melyeknek segítségével a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat. — Elnök Ur! — Mint az Egyesült Államok Kongresszusának, a világ egyik törvényhozó testületének tagja, és a mi kormányzati alapelveink szerint éppen a törvényhozó testületek a népek szabadságának hivatott őrei, nem mulaszthatom el, hogy kifejezést adjak mélységes tiszteletemnek a magyar parlament e tagja iránt. Aki ezt a beszédet elmondta, annak teljes tudatában kellett lennie, hogy osztályrésze legjobb esetben is a Szibériába való száműzetés lesz, de könnyen sortüz elé kerülhet. Meggyőződésein, hogy éppen ezért, ezzel az egyetlen cselekedetével azoknak a halhatatlanoknak a sorába lépett, akik a századok folyamán az emberi nem szabadságáért harcoltak. Újra bizonyságot tett a világ előtt, hogy az emberek agyában és szivében tovább lángol a szabadság szeretete és még mindig vannak férfiak, akik hajlandók elmondani Patrick Henryveh Adj nekem szabadságot vagy vedd el életemet! Elnök Ur! Azt hiszem az ő cselekedete, amikor majd a végső nagy történelmet megírják, egészen kivételes jelentőségre emelkedik. És meggyőződésem, hogy ez a cselekedet figyelmeztetés az orosz támadók felé, hogy bármilyen kegyetlenül ülnek is egy országra és gázolnak el minden szabadságot, mindig maradnak elegendő számban férfiak és nők a világon, akik mindennél többre értékelik a szabadságot. Ezek szabadságszeretete végül is biztosítja, hogy a történelem szekerét nem lehet visszaforditani és soha nem lehet többé visszatérni azokhoz az időkhöz, amikor abszolút uralkodók nyomták el a népeket és nem volt személyes szabadság. Elnök Ur! Kérelmem az, hogy mint felszólalásom egyik része, nyomattassék ki a Kongresszus naplójában az a cikk, amely ma reggel a Washington Postban napvilágot látott. Mint már mondottam Mr. Sulyok kiérdemelte helyét a történelem halhatatlanjai sorában.” — “Elleninditvány nem tétetett. Ezért elrendeljük a kongresszusi naplóban a kinyomatást.” Illyés Gyula: Sípol a szél, a jégcsapok sípját fújja; tavasz akar, tavasz akar lenni újra. Sötét van még, este óta hallom, hogy fuj; drót sikit, mint felső c-én a hegedühur. Mint mikor a prímás rántja a vonót rá, úgy ri hosszan, valahonnan az a drótszál, úgy cifrázza a magáét szívbe szólva, ág reccsen rá, mintha az meg bőgő volna. Bug a kémény, zug a kürtő, vaskakas szól, huzza a szél gyantásán már a tavasztól; egy a vonó, millió a húr alája, zeng az mind, ha ez a vonó szaporázza. J élvégi szél Szeg szisszen föl, kút nyikordul: jár kegyetlen az a vonó, a hatalmas, az egyetlen; váltja hangját, hol vígra, hol keserűre, zeng-zug, sir-ri a tavasz vad hegedűje! Jár a vonó ajtórésen, ablakrácson, itt uj házon, ott át sötét romlakáson; nád fütyöl, tó habja surrog, szól a szikla, fut a vonó egy országból a másikba. Ráng a vonó tengerparttól tengerpartig, de sok nótát tanul az meg, ki nem alszik; riad, révül: “szülöttem föld”, “édes rózsám!” zeng a zene végesvégig Európán. Micsoda tor készülődik, milyen lakzi — Tavasz akar, tavasz akar végre lenni! Nyitott szemmel, hanyattfekve éjszakázom; zug a zene végesvégig a világon. Minden nóta azt mondja, mit belegondolsz — ki vezényli ezt a zengést, nem a vaksors! Jégtörő szél, akárhogy is muzsikálod, minden nép egy szót irt rá, a szabadságot. Óceáni szigetzugba, sziv-sötétbe, ezt zenélte minden húrod, ezt zenélje, egyik fele magasan, mint a leánydal, másik fele a harang mély morajával.
