Fáklyaláng, 1964. június-október (5. évfolyam, 1-10. szám)
1964-06-15 / 1-6. szám
FÁKLYALÁNG 9 Pfeiffer pedig szorgalmasan írja tovább a kommunistákat “érinthetetleneknek” deklaráló zavaros cikkeit. Kétségtelenül van egy óriási és megbocsájthatatlan különbség köztünk és a vázolt magatartás között. Mi rendíthetetlenül valljuk, hogy politikát becsületesen is lehet csinálni. * Varga Lászlóék korábban idézett leveléhez egy "Position Paper on Hungary” cimü, 18 oldal terjedelmű angol nyelvű értekezés is csatolva volt, mely a magyar kérdés jelenlegi állását fejtegeti. Lényege az, hogy a magyarság a helyes kibontakozás érdekében mondjon le a saját kezdeményezésről és bízza sorsát a hatalmak jóindulatú segítségére. Az Isteni Színjáték szereposztása szerint a Magyar Bizottság megmaradt csonkja — benne Kiss Sándorral, a Symposium egyik alapítójával — a nyilvánosság előtt nyomban belekötött ebbe az Írásba. “1964 február” keltezéssel nyilatkozatot adott ki, amelynek bevezetésében névszerint is megnevezve a Symposium három alapítóját, látszólag az ő kezdeményezésük ellen fordult. Miután még homály fedi előttünk az igazi okokat, amelyek miatt a Free Europe alkalmazottainak egyik részre “béka — egér harcot” kezdett a másik ellen, egyelőre nem pazarlunk energiát e mutatványos játék analizálására, hanem a Bizottság nyilatkozatának azokat a részeit boncoljuk fel kissé, amelyek Péternek vannak mondva, hogy Pál is értsen belőlük: “Egyes emigránsok a magyar ügynek megoldására kompromisszumokat javasoltak, sőt ezeknek érdekében a kommunista vezetőkkel tárgyalásokat is kezdeményeztek. Kísérleteiknek káros voltát nem teljesen ellensúlyozza, hogy a Kádár-rendszer kompromisszumra sem hajlandó és hogy a kezdeményezés válasz nélkül maradt. Nyomatékosan le akarjuk szögezni, hogy a magyar emigrációban sem személy sem szervezet nem létezik, amely bármiféle autoritással rendelkeznék arra, hogy a kommunista uralomnak képviselőivel a magyar ügynek kompromiszszumos megoldásáról tárgyaljon és megállapodjék. Az emigrációnak nem az elnyomók, hanem az elnyomott magyar nép és a szabad világ a partnere. Az emigráns feladat, mint ezt a Magyar Bizottság is nem egyszer megállapította, abban áll, hogy a magyar szabadság és függetlenség igényét fenntartsuk; az elcsendesitett magyar nép érdekeinek hü szószólói legyünk; elmondjuk, amit az elnyomottak nem mondhatnak el és a magyar nép megerősítése és sorsának enyhítése érdekében mindazt megtegyük, amit a viszonyok megengednek, anélkül azonban, hogy ezáltal a magyar szabadság és függetlenség visszanyerésének esélyeit csökkentenők.” “. . . (Bizonyos) jelenségek a magyar ügynek külföldön és Magyarországon egyaránt árthatnak. A külföldi közvéleményt megtévesztik a hazai helyzet és a magyar nép akarata felől. Az alákínáló és kompromisszumkereső javaslatok Magyarországon és külföldön a magyar kérdésnek optimális megoldását kompromittálják és azoknak kezére járnak, akik a mai helyzet bizonyos módosítását a magyar ügy megoldásaként fogadnák el. E jelenségek az emigrációban zavart és meghasonlást idézhetnek elő és polarizálnak. Otthon az emigrációba és a Nyugatba vetett bizalmat és hitet gyengíthetik.” Ezeket a részeket nem szabad szó nélkül hagynunk: 1. Az idézett nyilatkozatnak az a része, amely szerint egyes emigránsok kompromisszumokat javasoltak, sőt ezeknek érdekében a kommunista vezetőkkel tárgyalásokat is kezdeményeztek, ami a Kádár kormány részéről válasz nélkül maradt, ebben a formában általánosító és mindenkire rákenhető alattomos gyanúsítás, mely ellen éppen alattomossága miatt senkisem tud védekezni. Minden általánosító, a gyanúba vettet meg nem nevező ilyenfajta állítás rosszhiszemű és férfiatlan. Nem tudunk arról, hogy bárki ilyen tárgyalásokat kezdeményezett volna és azokat a magyar kormány visszautasította vagy válasz nélkül hagyta volna. Mi ilyeneket nem kezdeményeztünk. Ha a Magyar Bizottság tud ilyenekről, akkor kötelessége a benne résztvevők megnevezése, ha pedig nem tud, akkor a közmorállal kerül éles ellentétbe az ilyen gyanúsítások publikálásával. 2. Nem áll, hogy az emigrációban senkinek sem szabad olyan megállapodásokat keresni, amelyek — ha mindjárt kompromisszumok árán is — az otthoni magyarság helyzetének javulására vezethetnek. Ennek pontosan az ellenkezője igaz: A jelenlegi nemzetközi helyzetben a magyar nép állapotának megjavítása és rendezése egyedül kompromisszumok utján érhető el. Tehát bárki, akinek sikerül ilyen utón az egyetemes magyarság helyzetét csak egy hajszálnyival is megjavítani, nagy szolgálatot tesz nemzetének és méltó lesz az utókor elismerésére. Akinek pedig ez nem tetszik, az harcoljon ki jobb megoldást, de ne gáncsolja el azok törekvését, akik a “jobb ma egy veréb mint holnap egy túzok” elv alapjára helyezkednek. Mi nem tartozunk ezek közé: mi hosszú időre szóló végleges és legmagasabbrendü megoldásra törekszünk; természetesen néhány meg nem másítható tény értelmes számításba vételével. De ha lesz, aki ide vezető utunkat részletengedmények kiharcolásával simábbá teszi, azt elismeréssel és hálával vesszük tudomásul, mert minden előre tett lépés érték a magyar nép szempontjából. Akik a Free Europe pénzén jól élnek idekint, azok ne irigyeljék az apró könnyítéseket az otthon szenvedőktől. Nagyon elitéljük ezért azt a magatartást, amiről a Pittsburghban megjelenő “Magyarság” 1963 április 12.-i száma ekként számolt be: “Gyilkosoktól nem fogadunk el amnesztiát! — Hatalmas tüntetés zajlott le New Yorkban a kommunizmus ellen. — A New York államban bejegyzett Amerikai Magyar Szövetség április 4.-én este a magyarországi kommunisták U. N. delegációjának new yorki lakása előtt nagyszabású tüntetést rendezett. A felvonulásban száznál is többen vettek részt. Egyebek közt ilyen feliratú tábla is volt: ‘Gilkosoktól nem fogadunk el amnesztiát!’ ” Azért idézzük ezt itt, mert az említett szövetség tényleges vezetője mindennapos vendég és bizalmas hírközlő Varga Bélánál, a Magyar Bizottság elnökénél. így ezek a tüntelések igen sokszor a bizottság intencióit szolgálják. Hallatlan vakmerőség, az emberi és nemzeti szolidaritás megtagadása kell ahhoz, hogy valaki biztos new yorki helyzetéből arra hívja fel a magyar kormányt, hogy ne adjon amnesztiát az októberi forradalomban résztvett szabadságharcosoknak. Aki ilyen lélekkel van az otthoniak iránt, az önmagát közösítette ki a magyar nemzet egyeteméből és ellenségévé lett otthon szenvedő honfitársainak. Ellenkezőleg: kérnünk kell az
