Fáklyaláng, 1964. június-október (5. évfolyam, 1-10. szám)

1964-10-23 / 7-10. szám

14

FÁKLYALÁNG

saw

REGÉNY - IRTA: SZABÓ DEZSŐ

8. folytatás.

(Az előző fejezetek tartalma: A történet Székelyföldön kezdődik, egy áprilisi napon. Szabó Pista (a regény főhőse) apja Szabó Áron harangozó meghal. A temetésre megérkezik Bodor Benedek, Szabó Áronná fiatalkori kedvese, aki a temetés után ott marad Szabó Áronná házában. Szabó Át onnét letartóztatják azzal a váddal, hogy ellopta Séra Mihályné libáit. Az ártatlan asszony csendesen tűri a megaláztatást, mígnem kiderül ártatlansága és kiszabadul a fogságból. Bodor Benedekre erdőirtás közben rádül egy nagy fa. Másnap meghal. Szabó Áronné áldott állapotban újra magára marad. Közben Pista legénnyé serdül.)

Peti nagy nyurga legény lett, erős csontja volt s látszott, hogy jó koszton hatalmas legény lenne belőle. Nagyon kopott volt az istenadta. Megmaradt a Séráék kutyájának, dolgozott három marha helyett s mégis csak rossz szó és eldobott falat volt a jutalma. Sokszor jött, hogy világgá bujdosik, de elég volt, hogy egy kis gyermek egy jó szót szóljon hozzá, majd ríva fakadt és maradt. Most hálás kutyaszemmel nézett Pistára és mohón itta a ritka áldást.

A rektor nekieresztette reszkető hangját:

Marosszéki piros Párizs,

Hej piros az én babám is.

Vele énekeltek. Még a Bogdán ur is halkan inzultálta a hangzó művészeteket. Pista hallgatott. Aztán rászólt Csókos Marira:

— Ne riszáld annyit magadat. Tégy egyszerre ide vagy két liter bort és ülj le mellém.

Mari engedelmeskedett. Ittak. Pista sokat és mohón ivott s vad tüzek gyultak ki a szemeiben. Peti kezdett nagy legénnyé kunkorodni:

— Meglátják kendtek, ha én egyszer megharagszom, nagy baj lesz ezzel a világgal.

— Te Peti, tudod-e már te, hogy mi az a menyecske? — kérdezte Simon bá.

Szegény Peti nagyon szerette volna tudni. De most bor volt benne s megpödörte a bajuszféléjét:

— Hogy én tudom-e? Ha naponta száz volna, még az is semmi. Ha a Hargita menyecske volna, még azt is úgy megnyomorítanám, hogy csak úgy nyegne.

Nagyot kacagtak. Simon bá titkos

kacsintásokat küldött Marinak, aki mindenki jelé vágott a szemeivel. A rektor szétterjedt, mint a napsütött köd:

— Lássátok, csak az a rusnya halál ne volna. Az ember fia bajlódik, bajlódik s alig iszik egy-két pohár bort, már fel kell kelnie az asztaltól. Én egész életem a jövő nemzedéknek szenteltem, vetettem a tudományt, mint a gabonát. És mit aratok, mit fizet a világ? Ha ez a kis bor nem volna, meg a drága feleségem, már rég valamelyik akácfán lógnék. Még a halált se bánnám, csak a drága feleségem ne jutna gyászos özvegységre. Utánam hal szegény, meglátjátok, hogy utánam hal.

— Ha egyszer nekem jókedvem lesz, megeszem egy sült ökröt — mondta Peti.

Ittak, énekeltek, tréfálkoztak, meséltek. Az éjszaka szaladt, mint a megpirongatott agár. Pista hallgatag volt, de nagyon sokat ivott. Peti ragyogott, mint a borosnyói torony a holdfényben. Éjfélkor már nagyon adakozó volt:

—- Ha én majd katona leszek, előbb a muszkát verem meg, azután a németet. Nem hiszi a rektor ur? Hát megverem az egész világot, az egészet, még a kínai császárt is. Levágom a coffját, jó lesz ostornak. Pista, neked fogom adni a fele királyságomat. Rektor ur, magát a titkosommá teszem s minden nap egy hordó tokaji bor lesz a fizetése.

—- Hát nekem nem adsz semmit, te varangyabéka? — kötődött Simon bá.

— Kendnek adom a Séráék agg kecskéjét, azzal majd nyalhatják a sót ketten -— mondta Peti.

Nagy jókedv lett rá, még a Bogdán ur is kigombolt hassal kacagott. Simon bá boldogan sugárzott:- Megfelelt rá a góbé s nem fogják már eladni a vásáron.

Pistában nagy ölelkezési kedv mozdult fel, magához rántotta Marit, mellébe temette fejét, azután csókokat nyomott rá. De ez a mély női mell most felébresztette benne az elkergetett gyermeket, az anyai mell végtelenségét s minden rosszaságának a keserűsége a szájába jött. Ivott hosszú, egyetlen nyeléssel. De minden csepptöl sajgóbban, emlékezőbben józan lett. Már unta a bort, unta ezeknek szokott tréfáit, a Mari könnyű kaphatóságát, ezt a kis vackot, ahol

azzal csalják magukat az emberek, hogy mulatnak. Rászólt a Marira:

— Menj a Peti mellé, légy ma az övé.

A lány durcásan dörzsölödött hozzá, de Pista rázördült:

■— Menj, mert megváglak.

Mari Peti mellé ült, de a jobbik felét titkon Simon bá felé dörzsölte, mert tudta, hogy Petinek üres a bugyellárisa. Peti boldogan virágzott, mint a júniusi tök:

— Veszek neked egy házat kalárisból, minden ujjadra gyémántgyűrűt teszek. Arannyal veretem ki a lábad nyomát.

Simon bá, akinek kezei boldogan legeltek Mari titkos engedményein, huncutul kérdezte:

— Ejszen, ezt mind a Séra Mihály fogja kölcsönadni.

Pista egyszerre csak felugrott, odadobta a két ezüstpénzt az asztalra, mondta:

— Itt van Bogdán ur, ezt mind megihatják. Én megyek.

— Csak nem bolondultál meg. Hová a fenébe mennél most? — méltatlankodott Simon bá.

— Megyek s mulassanak jól — mondta Pista és már künn volt.

— Erre is rájött a bónája — morgott Simon bá.

— Különös egy legény, egy sincs több ilyen a faluban — fejcsóválta Bogdán ur.

— Pista az én barátom, Pistát ne bántsa senki, — dühösködött Peti — mert levágom az egész falut.

Pista ment maga elé, gyors léptekkel. Egyszerre csak megérkezett a falu szélére. Vele szemben volt a végtelen fekete mező. Egyetlen óriási fekete pohár volt az éjszaka, tele keserűséggel s ez átfolyt a szivén. Csípős hideg volt a levegő s ez jól esett homlokának.

Ott állt egyenesen, megvetve a lábát, izmai egy láthatatlan birkózásra feszültek. Oh, ha ez a véghetetlen éjszaka megmozdulna s birkózni menne vele, hogy letiporná, hogy földhöz mázolná és akkor talán megölné mindazt, ami önmagában rossz és idegen. Vagy jó asszony lenne ez az éjjel, puhakezü tündérleány, aki lágy kezével kikutatna minden tövist a szivéből, elsimítana minden nyugtalanságot s végtelen csókban adna végtelen megenyhülést. De hideg, mozdulatlan volt a tér és nem. volt sehol szánalom és emberhez való szeretet benne.