Fáklyaláng, 1964. június-október (5. évfolyam, 1-10. szám)
1964-10-23 / 7-10. szám
FÁKLYALÁNG 15 Már lassan pirkadolt, mikor hazatért. Halkan belő pózott a házba. A kis Sári a fal felé görbülve aludt. Szőke haja ráfolyt kis meztelen mellére s úgy pihegett, mint egy tenyérre fogott madár. Az édesanyja nyöszörgő kínos alvással aludt és nehéz volt a lélegzete. Lehunyt szemeivel még fájdalmasabb volt az öreg arc. Néha fel-felköhögött s az ezüst kereszt megrázkódott mellén. Pista nézte őket. Aztán vette a nagy baltát és óvatosan kisuhant. Mikor a templom előtt ment el, a reggel zöldes szürkéjén át ránézett a feszület. Pista megállott, mint a megdöfött katona. A Krisztus két nagy szeme felnyílt a szivén, mint két nagy seb. Gyertyák gyultak fel benne és orgonasipok zendültek meg. Egy ima tülekedett ajkai felé keserves, végtelen zokogással. Nagyot nyelt és nem vetett keresztet. Kiment az irtásra. Még nem volt fenn a nap és éles volt az idő foga. Pista nekiesett a legnagyobb szálfának és óriási csapásokkal vágta. Az erdő jajgatott, a völgyek sikoltottak és izmaiban mérhetetlen gőggel érezte, hogy birkózik a világgal. Délig harcolt a faóriásokkal, akkor lefeküdt a hideg földre s étlen-szomjan mély, határtalan álomba lódult, mint egy durván ellökött csolnak. 2. Delet már elharangozták, Szabó Ár önné enni adott az állatoknak. Öreges, fáradt lépésekkel csoszogott köröttük, köhécselt is közbe-közbe, de mindenikhez volt egy kedves szava: — Nesze te, bendák. — Ne verd el azt a szegényt, látod, hogy kisebb. — Gyere, gyere öreg, nesze neked is. — Sárika leguggolva a kis csirkéket etette. Ma egész nap eső ígérkezett s nagy tépett vitorlák lógtak az áprilisi égen. Pista ma nem ment a mezőre, itthon dolgozott a kertben. Ö is abbahagyta a munkát, leült a tornácban. Áronné kihozta az ebédet a tornácra, ott ettek. Sárika egy nagy fazékkal a küszöbre ült, ott vesződött az ennivalóval, kis feje majd beletünt a fazék nagy tágasságába. Áronné szemben ült a fiával, ettek, hallgattak. Azután Áronné eltakarította az ebéd maradékait, leült Sárika mellé a küszöbre s onnan nézték az udvart. Pista helyén maradt és pipára gyújtott. Áronné fel-felköhögött s minden köhögés futó árnyékot vetett a Pista lelkére. Az öreg asszony napról napra ment össze, tüdejében mind mérgesebb harapással ugatott a halál kutyája, néha alig tudta magát felvonszolni az ágyból. De azért csak felkelt, tettvett, dolgozott, törte magát, aggódott, sirt, imádkozott s szerette övéit fájdalmas, halálos szeretettel. Hallgattak. Az állatok olyan békésen ettek a csendes udvaron, az ég nehéz felhőinek olyan paplanszerü jósága volt s roppant szelídség jött ki a meghatott világból. A macska bajuszát pödörte a kút mellett s megmegnézte magát egy tócsa tükrében. Egy szép fehér jérce csőrével a húgát bolhászta s a kakas duzzadt férfiusággal nézte asszonyi dolgaikat. A borjú a nyitott színben anyja mellett könyökölt s csodálkozó szüzleány szemmel nézzte Isten teremtett furcsaságait. Az agg Gyöngyös a kerítés mellett suvadt, öreg arcán sok szomorúság volt, mélyült szemeiben az elmúlás árnyéka és jóságos szeretet. Kis fia, egyetlen örököse, egy éktelen csontot próbált táplálékká marcangolni. Szaglászott, harapot, csókolt, kérlelt, morgott, fenyegetett, mint egy diplomata egy fogas kérdés előtt. Az öreg öblös vén hangján bele-belevakkantott a küzködésbe: — Ne úgy fogd, te csacsi. — Most már jobban van. — Ez sikerült fogás volt. Csend volt az udvaron s a szivek önmaguknak beszéltek. A Pista szive nehéz lázadással követelte: életet, életet, egész határtalan végtelen életet! A kis Sárika fehér szive, mint kis kápolna ezüst harangja, mint gyöngyvirág fehér csilingelőse, halkan mondogatta: milyen szép mese a világ. Az Áronné vén jó szive sóhajtott, mint a koldus a templom küszöbén: én Istenem, születtem, dolgoztam, szenvedtem és nagyon szezrettem és itt a halál. Ebben a percben a kis kutyakölyók otthagyta a csontot, felegyenesedett, apjára nézett, minden tagjában reszketett és vad rémülettel szükölni kezdett. Az öreg Gyöngyös pedig talpra ugrott. Öreg szemeiben határtalan árnyékok úsztak és irtózatos döbbenet. Fogatlan szájával négyszerötször valami láthatatlan után kapott, aztán, mint a kilőtt nyíl, rohant Áronné lábaihoz. Fia egy darabig utána ment, de a kút mellett leszegzett igézettel állt meg s mozzdulatlanul, kimeredt szemmel nézte, mi történik apjával. Az öreg kutya egy percre mozdulatlanul feküdt az öreg asszony lábainál. Áronné megcirógatta vén szolgája fejét és szólt: — Gyöngyös, öreg Gyöngyös mi lelt? A vén kutya feje felmozdult az ismerős kezek alatt. Fejét nagynehezen felvonszolta az öreg asszony térdére, két nagy szemét ráemelt bucsuzkodó végtelen szeretettel, kilógó nyelvével végignyalta ráncos jó kezét. Az után visszaesett, még egyet vakkantott s elnyúlt a földön, mely embernek, kutyának anyai keblet tár. Fia odarohant, megszagolta apja testét, azután éktelen jajgatással szaladt a kerten át a mezők felé. Csend volt az udvaron, a lefedett ég alatt, csend volt és halálos szomorúság Áronné ráhajolt a holtra: — Gyöngyös, édes Gyöngyös! — de tudta már, hogy hiába hívja bajos élete vén társát és sírni kezdett. A Sárika karcsú, sápadt sírása is beleszakadt az édes anyja keserűségébe. És Pista előtt, mint felvert galambok elszálltak gyermeknapjai. Édesapja becsületes, visszhangzó arca és a ráhajló halál, a vén kuyával átkóborolt nagy csillagos éjszakák, a lobogó holdu síkság végtelen meséje, a Bodor Benedek hatalmas jó alakja, tarka meséi s a ledülő fák nagy zuhanása az irtáson. A nedves füvek bodor ködbáránykái, a kakukjü szaga a várhegyi dombon, az iskola nyöszörgő padjai, minden, ami végtelen alázatos, végtelen jó, végtelen tiszta és végtelen szép volt. És látta másik önmagát, a sötét lázadót, akiben alaktalan álmok ténferegnek, mint vérre vágyó szörnyetegek, aki belé szálló idegen lelkek igézete alatt marcangolja ezt a kifizethetetlen jósága öregasszonyt s rémitgeti ezt a fakadó finom virágot. És itt van a halál, a könyörtelen, aki nem tűr feleselést. Lesuhint a kasza és aztán nem lehet semmit jóvátenni! Pedig ott van Mária, akinek fáj, ha jó öregasszonyok szenvednek, ott van a nyitót szemű Jézus s jaj, mit fog ö felelni, ha azok a szemek kérdezni fognak! Végtelen megbánás vesszeje ütötte meg a szikla fiút és drága tisztitó könnyek szöktek ki szemeiből. Ledobta pipáját, odarohant az öregasszony mellé, térdeire szorította szép szőke fejét s viharos nagy gyermekzokogással zokogott: — Édesanyám, édesanyám, bocsásson meg, soha többé nem leszek rossz. Áronnéra végtelen nagy boldogság melege szállt, mint egy jó felhő, megcirógatta a fényes szőke fürtöket s nagy boldogságu édes sírással kérdezte: — Mi a bajod, édes Pista fiam, mi a bajod? — Édesanyám, rossz voltam. Komisz voltam, bántottam. Verjen meg, édesanyám, jó leszek, ezután mindig jó leszek, — tördelte ki magából Pista. (Folytatjuk) T
