Fáklyaláng, 1964. június-október (5. évfolyam, 1-10. szám)
1964-10-23 / 7-10. szám
FÁKLYALÁNG 3 DR. SULYOK DEZSŐ: VÁLASZTÁSOK ELŐTT Az 1964 november 3.-án előttünk álló elnökválasztás olyan uj fordulatot és tagozódást váltott ki a magyar származású amerikai polgárok körében, ami eddig — legalább is tudomásunk szerint — nem volt szokásos. Eddig igen helyesen az volt a gyakorlat, hogy a magyar eredetű amerikaiak egyénenként foglaltak állást a jelöltek mellett vagy ellen és ha szervezetekbe verődve is, de sohasem olyan pretenzióval támogatták jelöltjüket, hogy ezt a magyarság nevében, annak egyetemes érdekeiért teszik, azzal a hangsúllyal, hogy aki pedig nem az ő oldalukon áll, az nem szolgálja a magyar nép érdekeit, sőt egyenesen árt azoknak. A régi nyomon haladva kialakult azután egy elrendeződés: a fiatal korukban munkás sorban idevándorolt u.n. öreg amerikások általában demokraták lettek, mert Franklin D. Roosevelt hozta számukra a munkás-törvényeket, amelyek helyzetüket sokszorosan jobbá, biztonságosabbá és emberileg magasabb rendűvé tették (első sorban a Social Security törvény). Viszont az otthon szellemi foglalkozást folytató bevándorlók általában — amennyiben valóban magyarok voltak — a Republikánus Párthoz csatlakoztak, mert úgy látták, hogy ott több van abból az ő világuk szerinti Magyarországból, amiért szivük szünetlenül visszasajog és amiről nem akarnak még akkor sem lemondani, ha gyári munkásként keresik meg idekint a kenyerüket. Most azonban, először az amerikai magyarság történetében, uj helyzet alakult ki. Az emigráció szélsőjobboldali elemei meglehetősen erőszakos hangú tagtoborzással szervezetet alapítottak és azt mint a magyarság és magyar érdekek képviseletét állították be a Republikánus Párt agitációjának szolgálatába, amelytől meghirdetett programmjuk szerint azt várják, hogy visszaállítja a szabad, független, demokratikus és boldog Magyarországot és ezzel együtt visszahelyezi a magyar politikát azokra a sínekre, amelyekről 1945 tavaszán lesiklott. A másik oldalon viszont egy new yorki magyarnyelvű hetilap — nem tudni milyen alapon — a “demokratikus magyarság” hivatott szócsövének tolva fel magát, azt a semmivel sem indokolható felfogást kürtöli hétről-hétre világgá, hogy minden becsületes magyarnak erkölcsi kötelessége a Demokrata Párt támogatása. Ez a párt a szolgálatában álló propagandát nyilvánvalóan igen bőkezűen megfizeti, de ez minden, amit ebben a vonatkozásban tényként lehet róla feljegyezni. A lap hetek óta ugyanazokat a fényképeket közli hasábjain, amelyek a kritikátlan és szellemileg nem eléggé független olvasóval azt szeretnék elhitetni, hogy a szerkesztő az elnök bizalmas barátja és a Fehér Házban még a mindennapi konyhamenüt sem állítják össze anélkül, hogy az ő véleményét kikérnék. Ebből azonban semmi több nem következik mint annyi, hogy az amerikai politika vezetőinek jobban meg kellene nézniök, hogy kinek a társaságában engedik magukat lefényképezni. Mindkét önzésre visszavezethető álláspont egyformán káros a magyar érdekekre. Elhisszük, hogy a politikailag, anyagilag, pénzügyileg és erkölcsileg letörtek számára jó regresszálódási lehetőséget nyújtanak a választási kasszák — és ebből a szempontból a republikánus dollárnak éppen olyan remek szaga van mint a demokratának. Elhisszük azt is, hogy aki már minden vonatról lemaradt, az most még egyszer szeretne felkapaszkodni a vélt “bandwagonnak” legalább az ütközőjére. És elhisszük azt is, hogy vannak magyarok, akiket mai politikai ideáljuk sokban emlékeztet az otthoni 1944-belire. De ezek szubjektív, tárgyi alappal nem biró képzelgések. Azt azonban végleg nem hisszük el, hogy mindez az érdekelt személyek egyéni dolgán túl a legkisebb mértékben is egyetemes magyar érdekké volna tehető. Nem helyeselhető tehát, ha valaki saját ambícióit és törekvéseit a magyar nemzeti érdek álarca mögé akarja rejteni. Ha történetesen meg talál bukni az a jelölt, akinek a szekeréhez igy önhibáján kívül odakötötték a magyarság ügyét, akkor egyáltalában nem fognak hiányozni, akik az amerikai közönségnek és kormányköröknek százféle alakban is beadják majd, hogy a magyarok megint vagy egy “felforgató irány” szolgálatába szegődtek vagy egy már régen lejárt áramlat késői támogatói lettek — aszerint hogy ki győz. Már annyiszor vágtak ilyesmit — hol joggal, hol anélkül — a fejünkhöz, hogy igazán nem kérünk belőle még egyszer. Ennél a választásnál az egyik vagy másik jelölttel csak egyes magyarok bukhatnak el, de nem az a mindnyájunk által védett és féltett idea, amit “magyar ügynek” szoktunk nevezni. * Ennél a választásnál objektiv szempontokhoz kell igazodnia annak a magyar származású amerikainak, aki az egyik vagy másik jelöltre akként adja le szavazatát, hogy szem előtt akarja tartani a magyar nép érdekeit is. És ha valóban öntudatos és gondolkodó polgár, akkor nem szavazhat lineárisan végig a pártvonalak szerint, hanem minden választott állásra pályázónál túl a politikuson az embert kell keresnie, akit szavazatával megtisztel. Mert mindegyik pártban vannak emberek, akikre bűn volna rá nem szavazni és vannak olyanok is, akiknek támogatását semmi sem indokolja. A legfelsőbb polcra pályázóknál pedig a misztikus ködből kivergődve a realitásokat kell nézni — ha a mai eszmei zűrzavarban vannak még ilyenek. Valahogy igy: Amerikának a magyar nemzet irányában követett 20. századbeli politikáját szubjektive az egyik legsúlyosabb világtörténelmi hálátlanság, objektive pedig a tudatlanság, hozzá nem értés és károsító, balkezes intézkedések sorozata jellemzi. Amerika csak a polgárháborúban bontakozott ki modern, emelkedett szellemű, fejlődésre képes nemzetté. Az északiak győzelméig a Függetlenségi Nyilatkozat ezen része: “All men are created equal, they are endowed by their Creator with certain unalienable Rights, among these are Life, Liberty and the pursuit of Happiness” — merő, üres frázis volt. Egy országban, amelynek gazdasági élete nagyrészt a rabszolgák munkájára épült fel, ezeknek a szavaknak nem volt reális értelme, gúnyként viszhangoztak a rabszolga hajcsárok ostorcsapásaira.
