Fáklyaláng, 1964. június-október (5. évfolyam, 1-10. szám)
1964-06-15 / 1-6. szám
2 FÁKLYALÁ N G november 4.-én az orosz haderő ártatlan véreink ellen indított Budapesten. Nem rezignálunk és nem riadunk vissza, mert tudjuk, hogy vállalkozásunkban a tét óriási: meg kell fordítanunk a magyar emigráció szerencsétlenségét.” Ezekkel az igékkel indultunk el és hozzájuk sohasem lettünk hűtlenek. Közben pedig az azóta eltelt több mint két év alatt beigazolódott, hogy sok mindent helyesen láttunk és mondtunk meg előre. Most e tapasztalatok birtokában már magabiztos lélekkel merjük kijelenteni: kockánk nem fordult vakra és a legjobb utón vagyunk kitűzött céljaink megvalósulása felé, amelyek természetesen még messze vannak tőlünk és terjedelmükben igen megnőttek. Akkor ugyanis — 1962 elején — még a régi hidegháborús, megmerevedett és meddő történelmi korban éltünk és bár idegeink zsibongásán éreztük, hogy valami változás van a levegőben, irreális lett volna ezeket a megérzéseket a begyepesedett utakon járó, lomha és bágyadtan emésztő emigrációs vezetés jelenlétében a köztudatba bedobni. így is, enélkül is, az uj szellem, merész hang és a köldökszemléletes múlt helyett a jövőre függesztett sastekintet teljesen zavarba hozta az emigráció posványának lakóit és hirtelen olyan hangzavar támadt a zavaros mocsarakban, hogy már ezt is elég volt elviselni. Akkor a politikai szempontból egyedül súllyal bíró demokratikus emigráció már 15 éves volt. Ez alatt az idő alatt csak közhelyeket és tompa középszerűségeket hallott monopolizált vezetőitől, akik már igazmondásunk első kendőzetlen megnyilatkozását is inzultusnak tekintették arcukon a kegyes felsőbbség dollárral bélelt és éveken keresztül megszokott simogatásai után. Ekkor még nem lehetett többet tenni, mint “balloon captiveban” felemelkedni a szomorú horizont fölé és vállalni olyan feladatokat, amelyek a “rebus sic stantibus” esetére is megállták helyüket. Ezért állítottuk össze és hoztuk nyilvánosságra 1962 májusában mozgalmunk programmját; a maga nemében időtálló alkotást. De csak negyedévnek kellett eltelnie, amikor érzékeny idegeink, melyekben nemzetünk jövő sorsa bizsereg, már megérezték az uj szelek feltámadását és azt, hogy ezek majd uj feladatok elé állítanak bennünket. “Az óra bármikor üthet” — irtuk 1962 augusztus 20.-án és igy jellemeztük a kort, amelynek kapujához abban a percben érkeztünk meg: “A helyzet hamarosan oda fejlődik, hogy nem marad más hátra a Szovjet számára, mint külső hányaveti, hencegő magatartásának vélt pajzsa mögül az alkudozások útjára lépni. Már láttunk hasonló helyzeteket, amikor ezt tette. Ennek órája most is bármikor üthet.” “. . . Ez a drámai felismerés csak egy eredménynyel járhat, ha az emigráció méltó akar lenni 1956 októberhez: a lelki függetleneknek végre minden mellékszempontot féke kell tenniök, nem szabad többé kákán csomót keresniök egy erőteljes, egybefogott és idegenek által nem irányított együttműködés érdekében. A történelem nem adja meg kétszer ugyanazt a sanszot.” Innentől fogva mozgalmunk életét a drámai lüktetés jellemzi. 1962 karácsonykor tettük közzé “A szenvedés szolidaritása” cimü közleményünket, amellyel uj kapukat nyitottunk meg és uj utakat vágtunk nemcsak a magyar emigráció, hanem valóniileg egy uj nemzeti fejlődés számára is. Ezzel fordítottuk meg az emigráció addig steril szellemét. Az most már két részre szakadt: az egyik — egyelőre még inkább csak magánbeszélgetésekben — helyesli és aggódó reménységgel kiséri a kezdeményezést, a másik hevesen és többnyire szándékos mellébeszéléssel és hazug érveléssel támadja azt, aminek sorsától sokkal több függ mint azt a többség ma még fel tudná ismerni. így beszéltünk ebben a közleményünkben: “Magyarország belső és nemzetközi helyzetét megfelelő módon és a lehető legrövidebb idő alatt rendezni kell. Rendezni kell akkor is, ha a rendezés ténye keresztezi egyes professzionistává vált emigráns csoportok és a nagyhatalmak hidegháborújának céljait, mert népének életútja — amint ezt az élveszületések és művi abortuszok statisztikája mutatja — lefelé hajló görbén halad. Nincs a világnak olyan embere vagy hatalma, aki a “szociális fejlődés” ürügye alatt végig hajszolhasson egy népre erőszakolt öngyilkosságot. De nem várhatunk arra sem, hogy egy atomháború — sokak ábrándjainak centruma — hazavigye a reakciót és egy uj, Isten tudja hányadik “klikk” zsarnokságát teremtse meg otthon. A rendezés világos elvi alapja is adva van: az 1956. évi fonrradalom teljes eszmei tartalma, ami adott esetben minimumot és maximumot is jelent egyben.” Itt vázolt állásfoglalásunk jelentette az emigráció életében 15 meddő év után az első pozitív lépést is. Itt érkeztünk el egy jobb kor megszületésének első vívódásaihoz. A selejt habzó szájjal és önuralmát vesztve olyan hangon és olyan szemenszedett rágalmakkal támadott ránk, amelyek normális politikai életben elképzelhetetlenek és csak egy 15 év alatt fejétől megromlott emigráció keresztül-kasul beteg légkörében teremhettek meg. Ezt mi vártuk és ahogy fentebb olvasható, előre meg is mondtuk. De higgadt ésszel és tiszta szemmel lemérve és kianalizálva a támadók egyéniségét és azt a sok sekélyes, de mégis gonosz értelmetlenséget, amit összehordtak, nagyon megnyugodtunk és elégtétellel állapítottuk meg, hogy kezdve “a régi amerikás” egyesületektől, a prostituált emigráción át, a legutóbb ide verődött gyanús és többnyire morális vádak köztudata alatt álló kétes egzisztenciákig, csak csökkent értékű emberek öltögették ránk a nyelvüket. Okos, tisztességes, feddhetetlen, jóérzésü emberek még elvétve sem akadtak a minket gyalázók között. Legalább is mi nem tudunk ilyenekről. És ebben van valami rendkívül felemelő és megnyugtató. Ez a felismerés adta meg részben a bátorítást, részben a parancsot újabb lépésünk megtételére. 1963 március 15.-én (mindez kezdettől fogva mozgalmi lapunkban, a Fáklyalángban folyt le) “Ez a mi utunk” cim alatt pontosan körülhatároltuk a magyar nemzeti élet létminimumát; kimondottuk azt a nézetünket, hogy a rendezést mindkét oldalon magyaroknak kell egymással megcsinálniok, legfeljebb a nagyhatalmak baráti segítségével, de a gyeplőt ki nem adva a kézből; megjelöltük a forradalom képviseletét az emigrációban; vázoltuk a kérdés emberi arculatát és azokat az előnyöket is, amelyek a magyar ügy rendezéséből a Szovjetunióra háramlanának. Ez a közleményünk az a karta, amelynek alapján ma is állunk.