Fáklyaláng, 1964. június-október (5. évfolyam, 1-10. szám)

1964-06-15 / 1-6. szám

2 FÁKLYALÁ N G november 4.-én az orosz haderő ártatlan véreink ellen indított Budapesten. Nem rezignálunk és nem riadunk vissza, mert tudjuk, hogy vállalkozásunk­ban a tét óriási: meg kell fordítanunk a magyar emigráció szerencsétlenségét.” Ezekkel az igékkel indultunk el és hozzájuk sohasem lettünk hűtlenek. Közben pedig az azóta eltelt több mint két év alatt beigazolódott, hogy sok mindent helyesen láttunk és mondtunk meg előre. Most e tapasztalatok birtokában már maga­biztos lélekkel merjük kijelenteni: kockánk nem fordult vakra és a legjobb utón vagyunk kitűzött céljaink megvalósulása felé, amelyek természetesen még messze vannak tőlünk és terjedelmükben igen megnőttek. Akkor ugyanis — 1962 elején — még a régi hi­degháborús, megmerevedett és meddő történelmi korban éltünk és bár idegeink zsibongásán éreztük, hogy valami változás van a levegőben, irreális lett volna ezeket a megérzéseket a begyepesedett uta­kon járó, lomha és bágyadtan emésztő emigrációs vezetés jelenlétében a köztudatba bedobni. így is, enélkül is, az uj szellem, merész hang és a köldök­szemléletes múlt helyett a jövőre függesztett sas­tekintet teljesen zavarba hozta az emigráció posvá­nyának lakóit és hirtelen olyan hangzavar támadt a zavaros mocsarakban, hogy már ezt is elég volt elviselni. Akkor a politikai szempontból egyedül súllyal bíró demokratikus emigráció már 15 éves volt. Ez alatt az idő alatt csak közhelyeket és tompa középszerűségeket hallott monopolizált ve­zetőitől, akik már igazmondásunk első kendőzetlen megnyilatkozását is inzultusnak tekintették arcukon a kegyes felsőbbség dollárral bélelt és éveken ke­resztül megszokott simogatásai után. Ekkor még nem lehetett többet tenni, mint “balloon captiveban” felemelkedni a szomorú hori­zont fölé és vállalni olyan feladatokat, amelyek a “rebus sic stantibus” esetére is megállták helyüket. Ezért állítottuk össze és hoztuk nyilvánosságra 1962 májusában mozgalmunk programmját; a maga ne­mében időtálló alkotást. De csak negyedévnek kellett eltelnie, amikor érzékeny idegeink, melyekben nemzetünk jövő sorsa bizsereg, már megérezték az uj szelek feltámadását és azt, hogy ezek majd uj feladatok elé állítanak bennünket. “Az óra bármikor üthet” — irtuk 1962 augusztus 20.-án és igy jellemeztük a kort, amely­nek kapujához abban a percben érkeztünk meg: “A helyzet hamarosan oda fejlődik, hogy nem marad más hátra a Szovjet számára, mint külső hányaveti, hencegő magatartásának vélt pajzsa mö­gül az alkudozások útjára lépni. Már láttunk ha­sonló helyzeteket, amikor ezt tette. Ennek órája most is bármikor üthet.” “. . . Ez a drámai felismerés csak egy eredmény­nyel járhat, ha az emigráció méltó akar lenni 1956 októberhez: a lelki függetleneknek végre minden mellékszempontot féke kell tenniök, nem szabad többé kákán csomót keresniök egy erőteljes, egybe­fogott és idegenek által nem irányított együttműkö­dés érdekében. A történelem nem adja meg kétszer ugyanazt a sanszot.” Innentől fogva mozgalmunk életét a drámai lüktetés jellemzi. 1962 karácsonykor tettük közzé “A szenvedés szolidaritása” cimü közleményünket, amellyel uj kapukat nyitottunk meg és uj utakat vágtunk nemcsak a magyar emigráció, hanem való­­niileg egy uj nemzeti fejlődés számára is. Ezzel fordítottuk meg az emigráció addig steril szellemét. Az most már két részre szakadt: az egyik — egyelőre még inkább csak magánbeszélgetések­ben — helyesli és aggódó reménységgel kiséri a kezdeményezést, a másik hevesen és többnyire szán­dékos mellébeszéléssel és hazug érveléssel támadja azt, aminek sorsától sokkal több függ mint azt a többség ma még fel tudná ismerni. így beszéltünk ebben a közleményünkben: “Magyarország belső és nemzetközi helyzetét megfelelő módon és a lehető legrövidebb idő alatt rendezni kell. Rendezni kell akkor is, ha a rendezés ténye keresztezi egyes professzionistává vált emig­ráns csoportok és a nagyhatalmak hidegháborújának céljait, mert népének életútja — amint ezt az élve­­születések és művi abortuszok statisztikája mutatja — lefelé hajló görbén halad. Nincs a világnak olyan embere vagy hatalma, aki a “szociális fejlődés” ürügye alatt végig hajszolhasson egy népre erősza­kolt öngyilkosságot. De nem várhatunk arra sem, hogy egy atomháború — sokak ábrándjainak cen­truma — hazavigye a reakciót és egy uj, Isten tudja hányadik “klikk” zsarnokságát teremtse meg otthon. A rendezés világos elvi alapja is adva van: az 1956. évi fonrradalom teljes eszmei tartalma, ami adott esetben minimumot és maximumot is jelent egyben.” Itt vázolt állásfoglalásunk jelentette az emigrá­ció életében 15 meddő év után az első pozitív lé­pést is. Itt érkeztünk el egy jobb kor megszületésé­nek első vívódásaihoz. A selejt habzó szájjal és önuralmát vesztve olyan hangon és olyan szemen­­szedett rágalmakkal támadott ránk, amelyek nor­mális politikai életben elképzelhetetlenek és csak egy 15 év alatt fejétől megromlott emigráció ke­­resztül-kasul beteg légkörében teremhettek meg. Ezt mi vártuk és ahogy fentebb olvasható, előre meg is mondtuk. De higgadt ésszel és tiszta szem­mel lemérve és kianalizálva a támadók egyéniségét és azt a sok sekélyes, de mégis gonosz értelmet­lenséget, amit összehordtak, nagyon megnyugodtunk és elégtétellel állapítottuk meg, hogy kezdve “a régi amerikás” egyesületektől, a prostituált emigráción át, a legutóbb ide verődött gyanús és többnyire morális vádak köztudata alatt álló kétes egziszten­ciákig, csak csökkent értékű emberek öltögették ránk a nyelvüket. Okos, tisztességes, feddhetetlen, jóérzésü emberek még elvétve sem akadtak a min­ket gyalázók között. Legalább is mi nem tudunk ilyenekről. És ebben van valami rendkívül felemelő és megnyugtató. Ez a felismerés adta meg részben a bátorítást, részben a parancsot újabb lépésünk megtételére. 1963 március 15.-én (mindez kezdettől fogva moz­galmi lapunkban, a Fáklyalángban folyt le) “Ez a mi utunk” cim alatt pontosan körülhatároltuk a magyar nemzeti élet létminimumát; kimondottuk azt a nézetünket, hogy a rendezést mindkét oldalon magyaroknak kell egymással megcsinálniok, legfel­jebb a nagyhatalmak baráti segítségével, de a gyep­lőt ki nem adva a kézből; megjelöltük a forradalom képviseletét az emigrációban; vázoltuk a kérdés emberi arculatát és azokat az előnyöket is, ame­lyek a magyar ügy rendezéséből a Szovjetunióra háramlanának. Ez a közleményünk az a karta, amelynek alapján ma is állunk.

Next

/
Thumbnails
Contents