Fáklyaláng, 1963. március-október (4. évfolyam, 1-9. szám)

1963-10-23 / 7-9. szám

F A K L Y A L A N G

9

nél sajnos lényegesen rosszabb történt és ezt mondjuk ki bátran: az ENSz soha sem akarta becsületes megoldáshoz segíteni a magyar kérdést. Ez nemcsak kiszivárgott titokzatos diplomáciai lépéseiből, de külső magatartásából is nyilvánvaló volt már 1956 novemberében, s ez a helyzet azóta csak rosszabbodott a magyar nemzet szempontjából.

Ha azonban a magyar forradalomnak és szabadságharcnak a világ népeire tett óriási hatását figyelembe véve tekintünk a jövő alakulásának lehetőségeire, számolhatunk azzal, hogy a magyar forradalom és szabadságharc alatt kitűzött céljait el fogja érni a magyar nemzet minden gátló akadály ellenére is. Amikor az ENSz jelenlegi formájáról mint kisértő rossz emlékről emlékezik meg majd az emberiség, akkorra a szabad és független Magyarország el fogja foglalni méltó helyét Európa szabad nemzetei között.

*

Ugyanakkor, amikor az ENSz-ben elsüllyesztették a magyar kérdést, mint az egyoldalú koegzisztencia legfőbb akadályát, a világ közvéleményét egyre jobban foglalkoztatja a magyar ügy végleges és igazságos megoldásának lehetősége. Ennek legszebb példáját Richard M. Nixon az Egyesült Államok volt alelnökének a Saturday Evening Postban közzétett és a magyar ügyet pozitív megvilágításban tárgyaló hosszú cikke szolgáltatja. A cikk bevezetőjében visszaemlékezik a szerző nyári budapesti utjával kapcsolatban az 1956-os forradalomra és szabadságharcra és az alábbi négy pontban foglalja össze azokat a lehetőségeket, amelyeket az Egyesült Államoknak a világháború kockázata nélkül foganatosítania kellett volna a szabadságharcos magyar nemzet védelmében:

“1., Mindenek előtt — írja — nekünk azonnal el kellett volna ismernünk az anti-kommunista Nagy kormányt, hogy ezzel jogilag alaptalanná tegyük Hruscsovnak azt az érvelését, hogy a szovjet csapatokat a kommunista Kádár kormány “hívta be”.

2., Miután Hruscsov nem volt hajlandó kivonni csapatait Budapestről, diplomáciai kapcsolatunkat a Szovjetunióval meg kellett volna szakítani.

3., Nekünk meg kellett volna engedni azt, hogy szabad országokban önkéntes csapatok alakulhassanak a szabadságharcosok megsegítésére. Ugyanis hasonló esetekben a Kreml már folyamodott ilyen eszközökhöz.

4., Miután Kádár kormányát felállították a szabad magyar kormány helyébe, nekünk el kellett volna ismernünk egy száműzetésben élő magyar kormányt. Bár ez a száműzetésben élő magyar kormány létezésével nem változtatta volna meg a helyzetet, de szimbolizálta volna azt nemcsak a magyarok, hanem a többi kelet- és közép-európai nép számára is, akik csodálták a magyarok hősiességét és osztoztak szabadság-ideáljaikban.”

Mindezek nem történtek meg akkor s hogy ezeket a végzetes mulasztásokat még egyszer meg ne ismételhesse az Egyesült Államok hivatalos politikai vezetése, az alábbi princípiumok követését szabja meg Nixon volt alelnök, mint a magyar kérdés és ezzel kapcsolatosan más rabnépék problémái megoldásának feltételeit:

“a.) Nekünk mindenek előtt ébren kell tartanunk a szabadság utáni vágyat sziveikben s ez annyit jelent, hogy minden alkalmat meg kell ragadnunk Hruscsov törekvéseinek visszautasítására, amelyekkel ezekben az országokban a kommunista uralmat véglegesíteni akarja.

b. ) Nekünk ezeket az országokat egyenként és külön-külön mint önálló nemzeteket kell kezelnünk. Bár kommunista kormányaik vannak, többé nem tartoznak egy tömbbe olyan értelemben, mint tiz évvel ezelőtt. Ezen országok népeinek egyike sem bízik az oroszokban, bár tart tőlük. Ezen országok között nagy nemzeti különbségek is vannak, amelyeket a kommunizmus — legalább is egy időben úgy tűnt — meg tud szüntetni. Ma már világosan látszik azonban, hogy a nacionalizmus egyre nő mind Kelet mind Nyugat-Európában. Nyugaton ez nekünk jelent problémát, Kelet-Európábán viszont Hruscsovra nehezedik ez a probléma. De a keleteurópai nacionalizmus nekünk szövetségesünk. Az amerikai Kongresszus kell hogy támogassa a kormányt, hogy rugalmas lehessen diplomáciai és gazdasági kérdésekben ezen országok irányában. Csak azon kommunista országoknak adjunk segítséget, ahol a segítség a kommunista elnyomás enyhítését célozza és eredményezi.

c. ) Jugoszláviai tapasztalatunk alapján semmilyen körülmények között sem adhatunk kommunista kormányok részére katonai segítséget, bár ilyen természetű segítség kezdetben azt a látszatot kelthetné, hogy Moszkvával való nézeteltérés esetén bizonyos kommunista kormány, amerikai fegyverek birtokában nagyobb súllyal szegülhetne ellen a Szovjet akaratának. Viszont közös veszély esetén ezeket a fegyvereket is ellenünk fordítanák. Legjobban jellemző erre a jelenlegi kinai-szovjet ellentét, mert nem azon vitatkozik Kina a Szovjetunióval, hogy le kell-e bennünket győzni, hanem azon, hogy hogyan? Minden esetre bármi legyen is a közöttük fennálló nézeteltérés tárgya, nekünk a vitába való beavatkozástól távol kell tartani magunkat.

Nekünk a következőkben kell meghatározni céljainkat:

1. A szovjet megszálló csapatok jelenlétét meg kell szüntetni Kelet-Európábán,

2. Ezen országok kormányai adjanak szabad lehetőséget az ország elhagyására mindazoknak, akik arra határozzák el magukat.

3. A kommunista kormányok ne akadályozhassák meg az egyházak és más intézmények szabad működését.

4. Ezen országok népeivel — s nem pedig kormányaival - való érintkezésünk gyakoriságát fokozni kell, beleértve magasrangu amerikai személyiségek privát látogatásait, (mint az ő esetében is láttuk ezt) hogy ezáltal lássák ezek a népek, hogy nem feledkeztünk el róluk.

5. Ugyancsak fokoznunk kell a hírszolgálat és más információs források cseréjét, különös tekintettel a vasfüggöny mögötti ifjúság felvilágosítására, hogy ezáltal a nyugati világgal való érintkezésük ne szakadjon meg.

Mint különleges példát említem Magyarországot. A Kádár kormánnyal nem lenne szabad renr