Fáklyaláng, 1963. március-október (4. évfolyam, 1-9. szám)
1963-03-15 / 1-3. szám
4 FÁKLYALÁNG el az országot, amikor az uj kormány erre őket felkéri. * Ezek lehetnek egy rendezés alapvonalai, de ez a tervezet természetesen még nagyon kezdetleges, szegényes és sok változáson megy majd keresztül, ha az egész terv a gyakorlati megvalósulás útjára lép. Alapelveiben azonban nem változhatik lényegesen, mert ezek az alapelvek bármely nép nemzeti életének létminimumát alkotják és bármelyikük mellőzése alapjaiban döntené meg a felépíteni szándékolt uj magyar, szabad életet. Messzebbmenő alkudozásokra egyedül ah.) pont alkalmas, amelynek keretén belül a gyakorlati követelmények erősen befolyásolni fogják a tárgyalások végső eredményét és a mai tényleges állapotokat itt lehet bizonyos mértékig konzerválni. “A szenvedés szolidaritása” cimü cikkben ezt írtam: “A rendezés világos elvi alapja is adva van: az 1956. évi forradalom teljes eszmei tartalma, ami adott esetben minimumot és maximumot is jelent egyben.” Amikor ezt a mondatot leírtam, akkor azt értettem rajta, amit itt most 10 pontban részleteztem. Hogy ez minimum, arra rámutattam az előző bekezdésben. Hogy egyben maximum is, azt az alábbiakban domborítom ki érthetőbben: Nem kívánunk messzebbre visszamenni, mint a forradalom ment. A forradalom sokkal helyesebben mérte fel a magyar múltat, jelent és jövőt, mint bármely magyar államférfi is tette valaha is a múltban. Osztályozott, értékelt és döntött. Voltak olyan 1945 előtti intézményeink, életformáink, dogmáink, tantételeink és politikai irányaink, amelyeknek visszahozását nem kívánta, nem helyeselte. Ezekről hallgatott és egyetlen hang sem hangzott el illetékes ajkakról ezek restaurálása vagy restituciója érdekében. Más múltbeli elemeket viszont ott akart látni a jövő alapkövei között is és ezeket kifejezetten zászlajára irta. Ezt tesszük — pontosan a forradalom szellemében mi is. Ha majd a kiegyezés tárgyalásai előbbre jutnak, meg fogjuk mondani, hogy híven a forradalom leikéhez, múltúnkból mit jelölünk meg pozitív és mit negativ előjellel. Itt csak annyit szeretnénk kiemelni, hogy nem kívánunk osztályuralmat, de egyetlen osztályét sem. Tehát époly kevéssé bármely korábbi osztály uralmának visszaállítását, mint proletárdiktatúrát. Homogén társadalmat akarunk, amelyben — amennyire ez emberileg lehetséges — ne legyenek megalvadt vérrögök: kasztok, osztályok vagy hatalmi csoportok és ezek ne okozhassanak trombózist és ne nyomhassák el a társadalom többi részét. Azt az újszerű értelmes tömeget akarjuk saját sorsának mesterévé tenni, amely 1956-ban jelent meg először a történelem színpadán és már első szereplésével meggyőzte a világot arról, hogy van önálló lénye és van cselekvési akarata. Viszont ennek az akaratnak a megvalósítására azokat az egyéneket kvalifikáljuk, akiknek lelki alkata leginkább kongruens az öntudatra ébredt tömegével. Szóval valóban újszerű társadalmat akarunk, újszerű funkciókkal. A 20. század nagy történelmi és pszichológiai produktumát akarjuk a világ népei között elsőként a magyarnál valóságra váltani. Átérezzük, hogy ezt ma még milyen kevesen értik meg és tudják valószerüségnek elfogadni. De ez nem is a középszerűek doktrínája és mi nem vagyunk “a szürkék hegedőse”. Ezt az uj gondolatot csak egy olyan politikailag zseniális nép körében lehet megvalósítani, amilyen a magyar. Ez a mi utunk materiális célja, mert ez volt a forradalomé is. 2. A kiegyezés magyar belügy. Ez a fogalom: “kiegyezés” már magában foglalja azt a szükségszerű tartalmat, hogy abban legalább is két különálló fél akaratának kell összetalálkoznia. Van-e ma két ilyen magyar partner és kik azok? Igen, van. Az 1956. évi forradalom két szereplője: a nemzet, amelyet a fegyveres túlerő megakadályozott akaratának valóra váltásában és azok, akiket ez a fegyveres túlerő ideiglenesen a nemzet fizikai uraivá tett, akik tehát ezen fegyveres túlerő akaratából ma a nemzet felett a hatalmat ténylegesen gyakorolják, vagyis a mai magyar kormány. A forradalom két győzelmet és két vereséget produkált egyszerre, mert fizikailag kétségtelenül győzött a fegyveres túlerő és azok, akik annak akaratából hajlandók voltak kormányt vállalni és a hatalmat azóta is a kezükben tartják. Ellenben politikailag, erkölcsileg, szellemileg és ideológiailag maradéktalanul győzött a forradalmi nemzet és ezt a győzelmet jóhiszeműen senki sem vonhatja kétségbe. 1956 november 4.-e és a következő hetek valóban két győztest produkáltak, akiknek mindegyike legyőzött is volt egyben. Azt hiszem, nem esem a tautológia bűnébe, ha ismétlem: a magyar nemzet volt az erkölcsi győztes és a fizikai legyőzött, mig kormánya volt a fizikai győztes és az erkölcsi legyőzött. Pontosan igy volt ez 1849-ben is, amikor ez a kettős szerep Ferenc József (fizikai győző) és a magyar nemzet (erkölcsi győző) között oszlott meg. És e kettő között jött létre 18 év múlva a kiegyezés. Ez most sem lehet másként, mert ez minden hasonló esetre törvény. Lehet hogy 18 év múlva jön el ebben a szellemben a rendezés, de reméljük, hogy előbb, mert a történések tempója általában meggyorsult. De a fizikai győztes most is kénytelen lesz majd meghajolni az erkölcsi győztes előtt — sőt ez bizonyos kis mértékig már be is következett. A huszadik század magyar kiegyezésének tehát a forradalom külföldre menekült képviselői között egyfelől és az otthoni kommunista kormány között másfelől kell megvalósulnia. Azért a kimenekültek között egyfelől, mert a forradalom otthon maradt képviselőinek ez esetben nincs szabad véleménynyilvánítási joguk, ami Deák Ferencnek megvolt. Ha volna, akkor a szó első sorban őket illetné. Minden jövőbeni félreértés elkerülése céljából hozzátesszük, hogy amig az ország idegen megszállás alatt lesz, addig bármi lesz is a látszat, azt nem lehet úgy magyarázni, hogy az otthon maradt legyőzött forradalmárok visszanyerték szabad vélemény-nyilvánitási jogukat. Csak el kell olvasni néhai Kovács Béla egy nevezetes hírlapi cikkét, hogy ebben a hitünkben megerősödjünk. A tétel helyességét egyébként cikkünk végén Lenin saját szavaival fogjuk igazolni. Mivel a “kiegyezés” fogalomban az is benne foglaltatik, hogy annak elérése érdekében a szembenálló felek mindegyike kénytelen lesz saját eredeti álláspontjából annyit engedni, amennyinek az
