Fáklyaláng, 1963. március-október (4. évfolyam, 1-9. szám)
1963-08-15 / 4-6. szám
8 FÁKLYALÁNG höz viszonyítva szinte elképzelhetetlen mértékben meg is javult ezeknek a népeknek a helyzete. Alul a mélyben — és ez senki előtt sem kétséges — még mindig titokzatos morajlások és nyugtalan hullámverés jellemzik az életet, amely nem ezeknek a népeknek igazi és saját élete, de most már majd azzá lesz tehető. Napjaink drámai fordulata Akárhogyan ment is az élet a roosevelti politika következtében két részre tépett Európában, volt valami a levegőben és a lelkek legrejtettebb zugában, ami elviselhetőbbé tett sok mindent, elsimított sok ráncot és irt öntött sok fájó sebre. Az elválasztó vonalon innen és túl (nevezzük ezt Roosevelt féle demarkációnak) mindenki meg volt róla győződve, hogy ez az egész dolog úgy ahogyan van, csak ideiglenes és megváltozása — igy vagy úgy, majdnem mindegy már hogy hogyan — bármikor bekövetkezhetik. Tehát csak türelemmel kell lenni, majd jön valami más és ez a más a végkifejletben csak jobb lehet a mostaninál, mert a mostani egy élő kontinens testének barbár feldarabolására épült fel. A népeknek ezt a meggyőződését érte ebben az évben fájdalmas megrázkódtatás az amerikai kormány magatartásának legújabb fordulata következtében. A hidegháború keservesen ismételgetett, régen elhasznált jelszavait kétségtelenül mindnyájan már lelkünk mélyéig meguntuk és beláttuk azok további hangoztatásának céltalanságát. Vártuk, sőt kértük is, hogy Amerikának az orosz befolyási zónába került népek irányában követett politikáját helyezzék uj, aktiv, eredmények várására is feljogosító alapokra, kiemelve azt a hidegháború sivár blöff-arzenáljából, ahol eddig tartották. És az után a látszólag erőteljes gesztus után, amit az amerikai kormány Kuba irányában 1962 októberben tanúsított (ma már tudjuk, hogy mit kell az egészről gondolnunk) őszintén reméltük, hogy végre talán történik valami komoly lépés a roosevelti őshiba békés, jóakaratu, lehetőleg minden jogos igényt kielégítő, de nem talmi, hanem őszinte és becsületes helyrehozása érdekében, tudomásul véve azt, ami megváltoztathatatlan és meggyógyítva azt, aminek nem okvetlenül kell tovább fájnia. Mert a fegyveres elintézést a priori ki kell most már zárnunk a lehetőségek sorából. Ma azonban már világos, hogy Amerika részéről erről többé szó sem lehet. Amerika jelenlegi politikája számára lényegében elfogadta mint rendezési alapot a statusquot és a Fehér Ház a mai állapot konszolidálását és stabilizálását tekinti Oroszországgal szemben politikai céljának. Ez világosan kitűnik a magyar kormány U.N.-beli helyzetének minden további nélkül való rendezéséből (ahol a nüanszok, kibúvók, hátsó ajtók, magyarázatok, szinleges fenntartások a világon semmit sem számítanak) és a Moszkvában legutóbb lefolyt tárgyalások egész tenorjából, hangulatából és atmoszférájából. Ezen a téren nincs mit ámítanunk magunkat egyetlen további percig sem. Uj világhelyzet állt elő Európa számára — és a mi számunkra is — amit kötelességünk megvizsgálni. Miben áll tehát az uj amerikai politika lényege, mik annak várható következményei, mi valószínű indító oka és mi vele szemben Európa helyes jövőbeli magatartása? Amerika fenn akarja tartani a NATOt mai formájában, amelyben az atomfegyverek felett való kizárólagos rendelkezés — tehát a tényleges katonai erő és hatalom — az ő kezében marad és a “szövetséges” európai népek haderői csak az ágyutöltelék értékéig jönnek számításba, miként a történelem során mindig ez volt a “segédnépek” sorsa. Azután tényleges valósággá akar tenni egy u.n. “Atlantic Community”-t vagy “Western Community”-t, ami a valóságban nincs, sohasem volt és tisztára imaginárius fogalom. Ezzel szemben a nullára akarja leszállítani az európai kontinens szerepét, amely viszont geológiai, geográfiai, népi, történelmi, gazdasági, politikai és kulturális létező egység még akkor is, ha népei minden emberöltőben egyszer gyilkos dühvei ragadják meg egymás torkát és még akkor is, ha Franklin D. Roosevelt beteges lázálmaiban azt a jövőt gondolta ki számára, hogy ketté kell szakítani és úgy kell leírni a versenytársak listájáról. Egy ilyen sáv Európa nyugati és déli peremén, amilyen ez az elképzelt “Atlantic Community” lenne, puszta katonai határőrvidéket, védelmi gyepüt jelentene Amerika számára, amelynek felállításánál a cél nem az európai népek életének védelme, hanem erős védelmi övezet kiépítése Boston, New York, Philadelphia, Norfolk, Newport News, Miami, Key West és a többi atlanti kikötők és a Cocoa beachi kilövő állomás számára. A Common Market pedig Britanniával, mint trójai falóval annak falain belül, kellemes de nem veszélyes partner lenne egy két kontinensre kiterjedő “trade area” kiépítése céljaira. Egészében és lényegében mindkét koncepció az önzés vágyálmainak testbe öntése és letakarása az altruizmus palástjával. Elképzelt alakjában a hipokrizis legmagasabb rendű produktuma lenne. Történelmi következményeiben pedig Isten tudja hányadik hatványon való megismétlése volna annak a ballépésnek, amit a három Caroling testvér: Kopasz Károly, Német Lajos és Lothár között 843- ban kötött Verduni Szerződés jelentett. Ez, miközben megteremtette a modern Európa két fontos kontinentális államát, Francia- és Németországot, ezt olyan szerencsétlen balkézzel csinálta, hogy a középen létesített gyepű több mint egy évezreden keresztül Eris almája maradt a két európai nemzet között és forrásává lett a sorozatos német-francia háborúknak, sőt végeredményben Európa mai szerencsétlen, kettétépett állapotának is. Ha ma Európát ketté vágják egy képzeletbeli Atlantic Communityhez hozzácsapott amerikai külső provinciára és egy erőszakosan “Keleteurópának” nevezett szovjetzónára, akkor Európa az atomfegyverek által teremtett kényszerhelyzetben ezer évre meg fog halni; kulturális, gazdasági, történelmi és szellemi egysége széjjelmállik és a világot egyensúlyban tartó tényezők közül épen a legfontosabb és legképességesebb bénul meg és esik ki. A szó szoros értelmében “kiesik a világ feneke” és egy olyan minőségi sülyedés áll be az emberiség jövőjében, amilyent a legsötétebb korok sem produkáltak eddig. Mi európaiak azonban nem akarunk sem amerikai sem szovjet katonai határőrvidék granicsárjai lenni, hanem kiköveteljük jogos helyünket a kontinensek sorában. A mi jogos követelésünk és ambíciónk az, hogy állítsák vissza kontinensünk természetes egységét és annak testén ne osztozkodjanak
