Fáklyaláng, 1963. március-október (4. évfolyam, 1-9. szám)

1963-08-15 / 4-6. szám

FÁKLYALÁNG

7

Jean Monnet személyében első Ízben állította közös irányítás alá 6 európai állam: Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország, Nyugatnémetország és Olaszország szén és acéltermelését. A másik hasonló értékű lépés René Pléven francia miniszterelnök kezdeményezése volt 1950-ben, a koreai háború szülte pánik hatása alatt és arra irányult, hogy Németország számára tegyék lehetővé, hogy aktivan résztvehessen a maga erőivel Nyugateurópa védelmében. Hosszas tárgyalások után 1952 május 27.-én Párisban aláírták az Európai Védelmi Közösség Szerződését, amelynek már Németország is többékevésbbé elismert tagja lett. Ami helyzetét ekkor még hátrányosabbá tette a többiekénél, az az idők folyamán eliminálódott.

Az ismertetett folyamatokkal párhuzamosan és részben azok következményeként Európa keleti felében is döntő átalakulások mentek végbe. Németországnak az a része, amely a Roosevelt-Sztalin féle megállapodások alapján a háború után szovjet megszállás alá került, Német Demokratikus Köztársaság néven 1949 októberban külön népi demokratikus (szovjet rendszerű) állammá alakult át. A nyugatnémet államnak kereken 50 millió, a keletinek pedig 17 millió lakosa lett. A nyugati német állam a NATO erők, a keleti német állam pedig szovjeterők állandó állomáshelyévé vált. A jelek szerint ez a nyugatnémetek részéről inkább önkéntesen elfogadott állapotot jelentett, mig keleten sokkal inkább a határozott katonai kényszer jellegével birt.

Franklin D. Roosevelt elnökön, továbbá Henry Morgenthau, Jr. pénzügyminiszteren és elfogult, bigott, szektáriánus társain kívül a Nyugat általában nem kívánta Németország feldarabolását. De nem kívánta ezt a Szovjetunió sem, mert ők orosz befolyás alá kerülő egységes Németországot akartak. Maga a német nép pedig mindkét oldalon elszörnyedve vette tudomásul ezt a feldarabolást, aminek tragikus szimbóluma a birodalom fővárosának teljesen észszerütlen feldaraboltsága lett. Egy város ilyen megosztása önmagában képtelenség és valamikor még megbélyegző szégyene lesz a történelemben az összes érte felelős tényezőknek. Ez az egész mai “megoldás” keserű gunyképe annak, hogy amint egyes betegségek borzalmasan deformálni tudják az emberi testet, addig a tehetetlenség — a történelem legnagyobb betegsége — hasonlóan deformálni tudja egész kontinensek testét.

Az élet azonban még igy sem állt meg és a torzók tovább fejlődtek. 1958 végén tárgyalások indultak meg egy európai közös piac és szabad kereskedelmi zóna kialakítására, amikor is a britek már kezdettől fogva súlyos akadályokat gördítettek az egészséges megoldás elé, mert ők az uj alakulásnak csak előnyeit akarták élvezni, de nem akartak ennek fejében terhes kötelezettségeket vállalni, makacsul ragaszkodva a “birodalmi gondolathoz”. így a ma Common Market név alatt ismert egyesülés nélkülük jött létre a szénegyezményben részes 6 állam között és azóta ez az uj gazdasági egység a világ uj csodájává és az összes versenytársak egyöntetű irigységének és féltékenységének tárgyává vált. A versenyen felülálló európai szellem itt megint egyszer beigazolta, hogy semmi sincs a világon, ami hozzá fogható volna. Noha a Common Marketet alkotó 6 ország (Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg) területe csak 450.000 négyzetmérföld, tehát az Egyesült Államok területének csak egynyolcada, lakosságuknak száma csak 12 millióval marad alatta amazénak. Az ipari munkásság létszáma a 6 államban 2 millióval több mint az Egyesült Államokban és a Common Market területén mégis állandó munkáshiány, Amerikában pedig krónikus, magas munkanélküliség van. A munkabérek ugyan Európában alacsonyabbak, de a gazdasági élet egészének egészségesebb alakulása következtében igy is magas életszínvonalat biztosítanak a munkás osztálynak. A termelés mennyisége az utolsó 10 évben a Common Marketben kétszeres arányban növekedett mint az Egyesült Államokban, minősége pedig általában sokkal finomabb. Az acéltermelés Amerikában évi 100 millió tonna; csak egyötöd résszel magasabb mint a Common Marketben. A Common Marketnek van a világon a legnagyobb bevitele. Az utolsó évben (1962-ben) 22 milliárd dollárt tett ki, tehát 4 milliárddal többet mint az USA behozatala. A kivitelben Amerika mindössze csak 1 milliárddal előzte meg ugyanazon évben versenytársát. A Common Market országainak ma 17 milliárd dollár aranytartaléka van, több mint az USA-nak. Ezek az adatok önmagukért beszélnek.

Közben katonai téren is tovább fejlődtek a dolgok és 1954 októberban Párisban aláírták a védelmi célokat szolgáló Nyugateurópai Uniót létesítő szerződést, amely Nyugatnémetországnak végre viszszaadta szuverenitását és az eddig megszállókként az ország területén tartózkodó csapatok innentől kezdve mint “szövetséges haderők” tartózkodnak ott. 1956-ban megoldódott Németország és Franciaország között — még pedig kölcsönös megelégedésre — a Saar kérdése is. így a kettétépett Európa nyugati felében a konszolidálódás igen határozott jelei váltak felismerhetőkké; különösen mióta Britannia gazdasági egységben fogta össze azokat a “külső” európai országokat, amelyek nem tagjai a Common Marketnek. Betetőzte mindezt az utolsó két évben Németország és Franciaország viszonyának igazán brilliáns kiegyenlítődése. De Gaulle tábornok, elnök és Adenauer kancellár vezetése alatt a két ősi ellenség őszintén megbékélt egymással és testvéri közösségben forrtak össze.

A Nyugat katonai összezáródásának teljessé válása és a Common Market kirobbanó sikere természetesen megint megtermették reakciójukat a szovjet aldalon is. 1955 május 13.-án Warsóban katonai egyezményt irt alá 6 állam: a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária. A NATOt utánzó és nyilvánvalóan annak nyomására létesült ez az u.n. Warsói Paktum most már törvényesen is feljogosította a Szovjetuniót, hogy az abban résztvevő államok területén katonai erőket tartson. A Common Market ellentételeként pedig létrejött a “COMECON”, a szovjetblokk gazdasági egysége. De itt nem találjuk meg a nyugati rész konszolidálódásának jeleit. Az 1953 junius 17.-i keletnémet zavargások, az 1956 októberi lengyel lázongás és magyar forradalom azt igazolják, hogy a roosevelti politika következtében a nyugati résztől elszakított európai országok és országrészek még távolról sem találták meg lelki egyensúlyukat és nyugalmukat. Még akkor sem, ha az utolsó kéthárom évben a felszín alatt ott is elcsendesedtek a hullámok. És még akkor sem, ha a sztálini idők-