Fáklyaláng, 1963. március-október (4. évfolyam, 1-9. szám)
1963-08-15 / 4-6. szám
FÁKLYALÁNG 3 DR. SULYOK DEZSŐ: A tehetetlenség ereje Ha jól szemügyre vesszük saját életünket és embertársainknak az életben elfoglalt helyzetét, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy élet-eredményeink legnagyobb részét és a helyzetünket meghatározó körülményeket sokkal inkább mulasztásaink alakítják ki mint cselekedeteink. Az hogy valamit nem teszünk meg, amit kellene, nem akkor és nem úgy tesszük meg, amikor és ahogyan kellene, hogy elmulasztunk soha vissza nem térő alkalmakat, sokkal inkább befolyásolja életünk alakulását mint az a kevés pozitívum, amit ténylegesen elvégzőnk, így az ember élete valósággal egyénisége fonák oldalának függvényévé válik: főként mulasztásai és nem cselekedetei determinálják azt. Ez pontosan igy van a történelemmel is, amit sok emberből álló képződmények: nemzetek, országok vagy birodalmak alakítanak ki. Egy-egy fordulat beállta után kell vagy két-három évtized, mire rá tudunk jönni, hogy ki, mikor és mit nem tett meg vagy nem tett meg helyesen, aminek kedvezőtlen következményeit utólag érezzük. A lelki állapotot, ami ezt az emberi magatartást előidézi, leghelyesebben a “tehetetlenség” szóval jelölhetjük meg, aminek ebben a vonatkozásban minden másnál nagyobb történelem formáló ereje van. Az ilyen módon hallatlanul nagy szerephez jutott tehetetlenségnek (nem mindig impotentia, néha csak inertia) több oka van. Legtöbb esetben a félelmet kell mögötte keresni: félünk attól, hogy valami rossz, amit a közelmúltban átéltünk, újra megismétlődhetik velünk; félünk hogy valamit, amit elnyertünk, újra el kell veszítenünk; félünk hogy az egyszer már elkövetett hibás lépést megint meg találjuk ismételni; vagy egyszerűen félünk attól, hogy “mit szól a világ”, ha ezt vagy azt megteszszük. Mert a világ mindig kész mindent elítélni. Mindent és mindennek az ellenkezőjét is, tehát semmit sem tehetünk, ami ellen a világ ne gáncsoskodna. A gyenge megijed ettől, az erőst nem befolyásolja. De sokkal több gyenge ember ül vezető helyeken mint erős. Más esetben viszont a tettektől való visszariadásunk onnan ered, hogy lelkiismeretünk felró nekünk valamit, amit a múltban elkövettünk és most rettegünk attól, hogy az osztó igazság ugyanolyan mértékkel mér majd nekünk is, mint amilyennel mi mértünk kiszolgáltatott embertársainknak. Eélünk a saját árnyékunktól, mely ez esetben elkövetett rossz cselekedeteink alakját formázza meg képzeletünkben. Vagy mulasztásaink oka egyszerűen a lustaság, mert lelkünk mélyén egy kicsit mindnyájan hanyagok vagyunk és sokkal jobban esik kezünket meg sem mozdítani mint előre ki nem számítható fáradalmaknak tenni ki magunkat. Ezért torpanunk meg sokszor a nagy elhatározások előtt. Az államférfiak lustasága (Chamberlain) legalább annyi bajt okozott már mint a forrófejüek beteges aktivitási láza (Hitler). Ismét máskor az okozza a tehetetlenséget, hogy az akinek döntenie kellene, nem tudja magát elhatározni, hogy mit tegyen. A tehetetlen, döntésre képtelen, halogató és mindent a következő naptól váró császárok, miniszterek és hadvezérek sokkal inkább történelem formáló tényezők voltak, mint első pillanatban hinnénk. Nem tudtak dönteni és addig töprengtek, amig az események átléptek a fejük felett és nekik legfeljebb az a szerep jutott, hogy utólag mentegessék tehetetlenségüket. Az ilyen forrásokra vissza vezethető tehetetlenség különösen a nagy háborúkat követő korok arculatán látszik meg minden esetben. A Bécsi Kongresszus 1815-ben egyetlen félelem hatása alatt járt el: félt a francia forradalom megismétlődésétől és attól, hogy annak hullámai elborítják a reakciós uralkodók szabadságra vágyó országait is. Ezért mindent elmulasztott, amit egy átgondolt emberi fejlődés érdekében a józan ész megtenni parancsolt volna. Az első világháború után következő békéket és az azok sekélyes talajára épült két következő évtizedet félreismerhetetlenül a félelem és abból eredő tehetetlenség határozta meg és alakította ki. A győztesek féltek, hogy a nyilvánvalóan igazságtalanul megcsonkított és megnyomorított legyőzőitek visszanyerik erejüket és minden ember legtermészetesebb gesztusával vissza ütnek. Féltek a forradalmi alapokra állt Oroszország kibontakozó erejétől, féltek attól, hogy ez a megújult hatalom kezet fog az igazságtalanul megkínzott Németországgal, féltek a Kisántánt mesterséges tákolmányának öszszeomlásától, az igazságtalanul kijátszott szövetséges: Olaszország szembe fordulásától, féltek a nagy vérveszteség következtében elernyedt saját népeik apátiájától és félelmüktől sugallt tehetetlenségükben ostobaságot ostobaságra halmozva végre is bele tántorogtak a kérlelhetetlen bizonyossággal bekövetkező második világháború vermébe. Mindent elmulasztottak, amivel ezt meg lehetett volna akadályozni és mindent megtettek, amivel annak kitörését siettetni lehetett. A tehetetlenség túlnyomó szerepe a második világháborút követő években Az már más háborúk után is előfordult, hogy az összegyűlt győztesek rossz békét kényszeritettek a legyőzöttekre. Előfordult az is, hogy tárgyalásaik során hajbakaptak és anélkül mentek széjjel, hogy érdemleges munkát végeztek volna (első balkánháború), de abban a tekintetben a II. világháború precedens nélkül áll a világtörténelemben, hogy befejezése után a győztesek együttesen még csak le sem ültek a tárgyaló asztalhoz, hogy fő ellenfeleikkel megtárgyalják a béke mindennél fontosabb ügyét. A kis országokra, amelyek Németország mellett — többnyire akaratuk ellenére — belesodródtak a háborúba, rákényszeritettek békéket, amelyek roszszak vagy semmit mondóak voltak, de a két ellenséges főhatalommal, Németországgal és Japánnal nem mertek szemtől szembe leülni a tárgyaló asztalhoz. Ez az egészen szembeszökő tehetetlenség lett az oka, hogy a második világháborút mint történelmi eseményt a világ népei még máig sem zárták le a szokott diplomáciai formák között, szelleme még mindig itt él és mérgezi a levegőt körülöttünk.
