Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

utolsónak Amerika is letért az aranyalapról, megszűnt létezni; illetve most már csak alapot és anyagot adhat ahoz az uj civilizációhoz, amelynek épitése természetesen már kezdetét is vette.

*

Ma a 19. század civilizációja egyike az emberi történelem legnagyobb halottainak. A történelem folyamán talán csak még egy, az övéhez hasonlítható elmúlásról tudunk s ez a Római Birodalom bukása volt. Voltak más civilizációk is, amelyeknek megszűnése a maga idején bizonyára hasonlóan nagy változásokat idézett elő, de mi azokról már csak nagyon keveset tudunk és főként már nem érezzük közvetlenül a kihatásaikat.

Hogy mennyire nagy volt a liberális kapitalista korszak, arról nagyon sokat írtak már össze korunkban. Talán egyike a legjobb jellemzéseknek és leginkább szemünk elé tárja a kor nagyságát korunk nagy spanyol társadalom-filozofusának, Jósé Ortega y Gassetnek könyve: La Rebellion de las Masas (A Tömegek Lázadása) és annak is V. Fejezete, amelynek a szerző ezt a címet adta: “Egy statisztikai adat.” Ebben olvashatjuk a következőket: “A tény ez: attól az időtől kezdve, hogy az európai történelem a 6. században kezdetét vette, az 1800. évig — tehát 12 évszázadon keresztül — Európának sohasem sikerült elérnie, hogy össznépessége meghaladja a 180 milliót. És ezután, 1800-tól 1914-ig — tehát alig több mint egyetlen évszázad alatt — Európa lakossága 180 millióról 460 millióra szaporodott fel! Elfogadom, hogy a két számadat között fennálló különbség nem hagyhat fenn semmi kétséget az utolsó évszázad embertermelő tulajdonságát illetően. Három nemzedéken keresztül gigantikus tömegű embert termelt, akik úgy szakadtak rá a történelemre mint valami áradás és teljesen elárasztották azt.”

A kapitalista termelés és a technikai fejlődés eredményeit inkább gazdasági szempontból foglalja össze és mutatja be George Soule amerikai közgazdásznak 1958-ban megjelent könyve: The Shape of Tomorrow. Az amerikai adatokat foglalja össze és azokból vonja le következtetéseit. Időbelileg nem teljesen fedi a piacos gazdasági rendszer élettartamát, mert az 1850-től 1950-ig eltelt 100 év összehasonlító adatait használja fel. De azok az eredmények, amelyekkel operál, mégis vitán felül a liberálkapitalizmus eredményei. így könyve autentikus jellemzését adja e rendszer amerikai változatának, ami természetesen bizonyos mértékig az egészre jellemző.

Igen röviden kivonatolva könyvét, Soule az 1850 óta beállott változásokat az egyes kategóriákban ekként ismerteti:

1850-ben az Egyesült Államokban végzett fizikai munkához közel kétharmad részben emberi és állati energiát használtak fel. A nem élőlényektől származott _ energia mintegy egyharmadát tette az egész felhasznált energia mennyiségnek. 1950-ben az elvégzett munkának csak 1.5 %-át végezték emberi vagy állati energiával, a többi 98.5 %-ot nem élőlényektől származott energiával. Az emberi izomerő hozzájárulása a végzett teljesítményhez 1850-ben még 13 % volt, 1950-ben már csak 0.9 %. A legnagyobb mértékben az állati erő felhasználása esett vissza. 1850-ben a végzett munkának 52.4 %-át végezték állati energiával, mig 1950-ben már csak 0.6

12

%-át. A változás főként a mezőgazdasági munkánál, a szállításoknál és az építő iparban történt.

1850-ben a nem élőlényektől származott energia legnagyobb részét az Egyesült Államokban fa elégetése utján állították elő. 1950-re az ilyen forrásból nyert energia lement az élettelen anyagból előállított energiáknak kevesebb mint 3 %-ára és munkára már alig-alig használták. 1850-ben még igen jelentékeny mennyiségű energiát szolgáltatott a szél is. Az hajtotta a vitorlás hajókat és szélmalmokat. Malmok hajtására jelentékeny vizierőt is használtak. 1950-re a szélerő használata majdnem teljesen megszűnt. Ásványi hajtóanyagok — szén, petroleum és földgáz — valamint a vizierő adják ma az iparban és háztartásban felhasznált, nem élőlényektől származó energiák 97 %-át. A két utóbbi forrás közül is messze kimagaslóan fontosabb volt 1950-ben is már az olaj és más ásványi termékek.

Óriási mértékben megnövekedett a felhasznált energia mennyisége is. Ha a felhasznált összes energiák mérésére mértékegységül azt a hőmennyiséget használjuk, amely 1 tonna bitumenes szén elégetése árán nyerhető, akkor 1850-ben az Egyesült Államokban az egy fejre eső felhasznált energia mennyiség 4 tonna szénnek felelt meg. 1950-ben a kétszeresének. Ebből első pillanatban az következnék, hogy az előállított javak egy főre eső mennyisége 1950-ben kétszerese volt az 1850. évinek. A valóságban azonban ez a mennyiség a két dátum között nem kétszeresére, hanem háromszorosára emelkedett fejenként. Az a munkaeredmény, amit egy energia egységgel elő lehetett állítani, meglepő módon felszökött. Ennek három fő-oka volt: 1. 1850-ben a fő energiaforrás a fa elégetése volt. Ezt azóta szénnel, olajjal és gázzal helyettesítették és az ezekből származó hőenergiának nagyobb a hatásfoka. 2. A nyert energia-egységet ma sokkal eredményesebben lehet felhasználni mint 1850-ben. Ez annak a következménye, hogy a mai kemencék, gépek és motorok sokkal takarékosabban használják fel az energiát, mint az akkoriak. 3. Akkor a hőenergiának csak kisebb részét használták közvetlen géphajtásra, mint ma. A nagyobb rész elenyészett a helyiségekben, mert a tüzelés nyílt tűzhelyeken és kályhákban történt.

Ha az előállított munkát lóerő alapon mérjük, akkor az eredmény az, hogy 1950-ben hatvanötször annyi lóerőt állítottak elő az Egyesült Államokban, mint 100 évvel azelőtt.

Hatalmas mértékben megnőtt a munkás munkájának termelékenysége is. Ma egy munkás a mai mechanikai felszerelés felhasználásával 40 óra alatt annyit tud produkálni, mint amennyit 100 év előtt három munkás 70 órás munkahét mellett egy hét alatt produkált. A heti munkaórák számát 100 év alatt majdnem a felére szállították le. A fejlődés tehát három eredményt produkált: 1. Kevesebb munkaerő felhasználására van szükség. 2. A munkaórák száma csökkent. 3. Az előállított javak menynyisége emelkedett.

Az a képesség, hogy rövidebb idő alatt többet lehet termelni, arra vezetett, hogy az amerikai munkásnak kevesebbet kell dolgoznia mint korábban és munkabéréből mégis sokkal többre telik, mint akkor. 1850-ben a heti munkaórák összege átlagban 70 volt, alig valamivel kevesebb, mint 6 napos