Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

I

munkahét, napi 12 óra munkaidővel. Sok munkás a hétnek mind a hét napján dolgozott és az acéliparban a 12 órás munkanap fennmaradt 1923-ig. Az átlagos heti munkaórák száma 1900-ra 60-ra esett. Innentől kezdve a haladás gyorsabb lett: 1920-ra az átlag 50-re, 1950-re pedig 40-re esett vissza. Emellett a hazavihető hetibér összege állandóan emelkedett. 1914-től 1948-ig a javaknak az a menynyisége, amit a gyárimunkás egy órai béréből megvehetett, 134 %-al emelkedett. Mialatt tehát a heti munkaórák összege mintegy egynegyeddel csökkent, az egy órai munkabér vásárló ereje 2.33-szorosára emelkedett. így a családok életszínvonala 1948-ban sokkal magasabb volt mint az első világháború előtt. Azóta az emelkedés e téren még meggyorsult.

Az eltolódás erősen érezhető a foglalkozási ágakban is. Ahogy a technikai fejlődés előre haladt, változott a kereslet a különböző tipusu munkások után is. Elfordult az alacsony képesítésű és kiskeresetű munkásoktól és a finom és technikailag magasan képzett munkást keresték, akinek a bére természetesen a legmagasabb az összes kategóriák között. 1910-ben az amerikai munkások 14.5 %-a dolgozott a mezőgazdaságban, amely tudvalévőén a legnehezebb és legrosszabbul fizetett munka. 1940- ben már csak 7.1 %. A többit gépi munkával helyettesítették. Hasonló változás ment végbe az iparban, építkezésben és szállítmányozásban is. Ezen foglalkozási ágakban a nem szakmunkások 1910-ben az összmunkásság számának 14.7 %-át tették; 1940- ben azonban már csak 10.7 %-át. 1950-ig ez az arány még javult.

— Ez az individual-kapitalista rendszer szociológiai fejlődésének rendkívül vázlatos keresztmetszete Amerikában 1950-ig.

(:És itt egy szóra meg kell államink. Korábban azt állítottuk, hogy a piacos gazdasági rend 1933- ban kimúlt, amikor a többi államok után az Egyesült Államok is letért az aranyalapról. Ha most mégis e rendszer eredményeiül tüntetjük fel az 195Ó-ig terjedő fejlődést, nyilván ellentmondásba keveredünk önmagunkkal. Az ellentmondás azonban csak látszólagos. Az élet természetesen, az “Inertia of History” (a történelem irtózása a tényleges változásoktól) törvényei szerint még most is és még sokáig fut a megszokott, évszázados síneken. Áll ez különösen a lényeg szerint önellátó Egyesült Államokra, ahol a viszonyok egészen másként alakulnak mint Európában. Azt, hogy az elvi alap közben megváltozott és a New Deal lényegében Amerikában is felszámolta az individual-kapitalista rendszert, amelynek köldökzsinórja 1933 óta el van vágva, azokban az években, amelyekre Soule analízise vonatkozik, még nem tudatosította az Egyesült Államok gazdasági élete. A mindennapi élet ment tovább a korábban kapott lendület irányában. Ma már azonban más a helyzet itt is.:)

Ortega statisztikai adata és Soule szemléje — mig egyfelől csattanós cáfolattal szolgálnak a klaszszikus közgazdászok legtöbb tételére — addig azt a kérdést is elkerülhetetlenül elénk állítják, hogy mivel az emberiség ilyen Ütemű szaporodása és a technikai fejlődés ilyen szédületes skálája csak optimális emberi feltételek mellett képzelhető el, nem kell-e minden további nélkül tényként elfogadnunk, hogy ezek szerint a liberálkapitalizmus a maga piacos mechanizmusával a legtökéletesebb emberi

életforma volt és nem kell-e minden erőnkkel egyedül annak helyreállítására törekednünk. Erre azonban nyomban két cáfoló tény is feltolakszik elénk: 1. A népszaporodás önmagában nem bizonyít semmit, mert az tudvalévőén szinte félelmetes nagyságú embertömegeket produkált Kelet- és Délkelet-Ázsiában, ahol a megélhetési viszonyok talán a legroszszabbak az egész világon. Ha ezt fogadnánk el mértékegységül az ideológiák értékének megállapításához, a minőség elvi síkjáról azon nyomban lesülyednénk a mennyiség materialista fertőjébe. Az emberi haladást nem a több ember, hanem az emberibb ember márkázza.

A fejlődés ütemének folytatódása 1933 óta napjainkig viszont azt igazolja, hogy fennállhat egy, az iparosodásra felépített technikai civilizáció akkor is, ha már régen nem tartja görcsös szorítása alatt a munkát, a földet és a termelő organizációt a pénzzel együtt, mert Amerikában már közel egy emberöltő óta ez a tényleges helyzet.

2. A második cáfoló tény pedig ez: A piacos gazdasági rendszert egyszerűen nem lehet többé visszaállítani, mert nincsenek meg hozzá a történelmi előfeltételek és mert belső okokból omlott össze.

A genfi Népszövetség az 1920-as években mindent megtett a világpiac, a liberális közgazdasági rend és a stabil valuták visszaállítására. Élete úgy szólván abban merült ki, hogy szinte makacsul iparkodott helyreállítani a nemzetközi pénzárfolyamokat és a világhitel szervezetét, mert korán rájött arra, hogy a szuverén államok között ez az egyetlen lehetséges őre a békének. És ebben az időben a világ még sokkal jobban bízott a nemzetközi magas finánckapacitásokban, mint bármikor azelőtt. Mindössze az a változás történt, hogy N. M. Rotschild helyére J. P. Morgan lépett az Európát megfiatalítani akaró kísérletekben, mint valami uj félisten.

Erre a célra a nemzetközi hitelszervezetet használták fel azzal a rendeltetéssel, hogy valamiképen építsen hidat afölé a szakadék fölé, amely a világ viszonylag egészséges részét elválasztotta a viszonylag megbomlott résztől. Ezúttal nem vették figyelembe még a produkció és külkereskedelem helyzetét sem, amelyeknek egészséges állapota a klasszikus időkben előfeltétele volt minden hitelnyújtásnak. Bámulatra méltó rugalmasságot is mutatott ez a szervezet, hogy fenntartsa az egység látszatát egy széteső gazdasági rendszerben. De kísérlete nem sikerült, mert a feladat, amire vállalkozott, belső lényege szerint megvalósíthatatlan volt. Amikor a 20-as években Amerikában bekövetkezett a szokásos és már mindenképen esedékes depresszió, egyszerre kiderült, hogy hiú erőlködés volt az egész.

Az 1920-as évek alatt Genf rendelkezéseinek megfelelően a társadalmi szervezet kérdéseit teljes mértékben alárendelték a valuták stabilizációja által támasztott követelményeknek. Éhez a legelső szükségelt intézkedés a defláció volt és a belső intézményeknek ehez kellett alkalmazkodniok a lehetőség legszélső határáig. Ideiglenesen elhalasztották még a szabad belső piacok és a liberális államgépezet helyreállítását is. A kormányoknak közbe kellett lépniök, hogy a monopol-helyzetet élvező cikkek árát leszállítsák, hogy csökkentsenek szerződéses béreket és megakadályozzák a lakbérek emelését.

13