Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

technika előhaladása újra irta az emberi viszonyok legalapvetőbb törvényeit és feltételeit és mindezt mindig csak a reggeli lapok vastagbetüs címeiből tudtuk meg. A minket körülvevő szociális és gazdasági változások nemcsak ellentmondást nem tűrő formában rendezték újra életünket, de ezt nyilvánvalóan a hátunk mögött cselekedték, amikor nem néztünk oda.”

“Napjaink történelmének állandóan visszatérő meglepetései és megrázkódtatásai a krónikus figyelőállás atitüdjét tették korunk jellegzetes magatartásává. A reggeli újságok olvasása elé most már nem szelíd és kéjes várakozással nézünk, hanem nyugtalanító idegfeszültséggel. A sors félelmetes és zavartkeltő fordulatai, a várakozások hirtelen eltolódása, a félelemmel vegyes tudata annak, hogy megszámlálhatatlan mikroszkopikus tényezővel kell számolnunk, amelyek kihatással lehetnek sorsunkra, mintha csak összeesküdtek volna avégből, hogy a történelemmel való találkozásunkat megrettentő és zavarba ejtő megpróbáltatássá tegyék.”

Amikor ez a szerző beszámol róla, hogy a társadalom jövőjébe vetett optimista reményt és hitet már a kapitalizmus virágkorában kiábrándulás és a. jövőtől való félelem kezdte Európában megzavarni, akkor ennek a jelenségnek a főokát ő is a kapitalizmus belső lényegében fedezi fel: “A kapitalizmus volt az, ami minden másnál jobban reprezentálta a haladás automatikus megvalósulását. És amig az a tény hamarosan világossá vált, hogy a kapitalizmus kétségtelenül megváltoztatta a gazdasági viszonyokat, az egyáltalában nem volt evidens, hogy azokat meg is javította — legalább is nem a történelem uj hőse: a mindennapi közönséges kisember részére.”

Ennek bizonyítására idézi F. Sternberg: Capitalism and Socialism on Trial cimü könyvének néhány megállapítását. Sternberg az 1840-es évek liberális közgazdásza volt és könyvében ezeket irta az akkori idők Angliájáról: “Az itt következő leírás pártatlan és akkurátus ábrázolása Nagybritannia népe jelenlegi állapotának, illetve a nép azon része állapotának, amelyik a gyáriparban dolgozik.... Ha az üzletmenet normális, akkor a népességnek körülbelül egyharmada borzalmas szegénységben él és az éhenhalás határán jár. A második harmad vagy esetleg több is, valamivel többet keres, mint a mezőgazdasági munkás. És csak egyharmad kap annyi bért, amennyi lehetővé teszi számára a tisztességes életnívót, sőt még megenged egy kis kényelmet is.”

Heilbroner igy folytatja: “Ez vádirat volt, ami egészen 1875-ig számos esetben igazolást nyert.”

Valóban: ez igy a kapitalizmus belső törvénye volt, amit az Adam Smith-et követő összes liberális közgazdászok akként is ismernek el. És Polánvi Károly ebben — és a kapitalizmus egyéb jellegzetes, attól el nem választható, “inherent” alaptörvényeiben — látja azoknak az állapotoknak a bekövetkeztető okát, amelyeket az imént Robert Heilbroner előadásával vázoltunk. Ezt írja: “Tételünk tehát az, hogy a kataklizma eredete a gazdasági liberalizmusnak abban az utópisztikus törekvésében rejlik, hogy olyan piacrendszert iparkodott megvalósítani, amely önmaga szabályozza saját működését. Egy ilyen tantétel ezt a rendszert már majdnem miszti kus erőkkel ruházza fel és nem kevesebbet foglal

magában mint azt, hogy a 19. század civilizációjának alapjai: az aranyvaluták, a hatalmi egyensúly és liberális állam végeredményben ugyanazon anyaméhből születtek, az önmagát szabályozó piac intézményéből.”

Ahoz, hogy egy ilyen önmagát szabályozó világpiacot lehessen létrehozni és azt a nemzetközi kapitalizmus szilárd alapjává és egyben simán működő mechanizmusává lehessen tenni, organikus és materiális — tehát eljárási és esszenciális változásokat kellett létrehozni a társadalom életében. Az előbbi, tehát formális és szervezetszerü kategóriába tartoztak: 1. A nemzetközi aranyalap megteremtése. Ez annyit jelentett, hogy minden országnak, amelyik számot tartott arra, hogy a nemzetközi kereskedelmi életben valakinek tartsák, meg kellett teremtenie saját aranyvalutáját és azt nem csupán határozott relációba kellett hozni a többi kapitalista országok hasonló aranyvalutáival, hanem az igy kialakított árfolyamot minimális, megengedett ingadozásokkal tartani is kellett. 2. Ennek további előfeltétele volt a deficit-mentes költségvetés megalkotása és állandó fenntartása és az egyes országok külkereskedelmi és fizetési mérlegeinek egyensúlyban tartása. 3. Az egyensúlyban tartott állami költségvetés egyedüli garanciáját a liberális kor az alkotmányos, parlamentnek felelős kormányformában és a képviseleti rendszeren alapuló parlamentben látta, amelyeknél nem a választójog terjedelme számított (Anglia felnőtt férfilakosságának 1832-ben csak 15 %-a volt választó és a Kartista Mozgalom vezetőit börtönbe vetették, mert az ipari munkások számára szavazati jogot követeltek) hanem a választások lefolyásának külső zavartalansága. 4. A külkereskedelmi és fizetési mérleg egyensúlyának megteremtése és fenntartása a liberális teória szerint nem a kormánynak, hanem a gazdasági életnek a feladata volt, amibe a kormány nem szólhatott bele, legalább is az 1870-es évek nagy európai kríziseinek idejéig. Ez volt a “Laissez faire” elve, amely abból a feltevésből indult ki, hogy a piac öntevékeny mozgalma az a legbiztosabb faktor, amely ezt a szabályozást el tudja és el fogja végezni. Ez eddig a liberális állam alaki teóriája és gyakorlati megjelenési formája: nem beavatkozni a gazdasági életbe. 5. Ezeknek a liberális államoknak ki kellett alakitaniok a hatalmi egyensúly, “Balance of Power” állapotát, amely eredeti formájában azt jelentette, hogy az öt európai nagyhatalom (Olaszország ekkor még semmiképen sem sorolt közéjük) formális szövetségi csoportosulás nélkül biztosította Európa számára azt a békét, amit 1815-ben a Szentszövetség valósított meg először. Amikor a külön szövetségi szerződés nélkül fungáló együttes biztonság helyébe Bismarck megbuktatása után csak a Hármas Szövetség és Hármas Entente kétfelé választott hatalmi rendszere lépett, ez már a “Balance of Power” kezdetleges felbomlását jelentette és már magában hordozta a jelen bajainak csiráit, mert az önmagát szabályozó piacos gazdasági rend nem bírja elviselni a nemzetközi politikai viszonyok legkisebb bizonytalanságát sem.

Forma szerint ezek voltak a liberálkapitalizmusnak alkotó részei, természetesen az önmagát szabályozó világpiac égisze alatt, amely uralkodó gondolat, eszköz és mechanizmus is volt egyben.