Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

És ez igy együtt volt a jármű, amely a történelmet a 19. században előre vitte.

Túl a formai kategórián, a rendszer materiális tartalmát pedig azok az intézmények alkották, amelyek fiktiv javakká, piacra alkalmas árucikké alakították át a termelés három alaptényezőjét: 1. az emberi munkaerőt, 2. a földet, annak minden természeti erőforrásával együtt, végül 3. magát a produktív organizációt és vele a fizetések eszközét, a pénzt is. Ezek a termelési tényezők, amelyek egyenként és együttvéve sokkal többet jelentenek, mint piacképes árukat, sőt amelyekben egyáltalában nincs meg az árujelleg, a liberális kapitalizmus rendszerében áruvá váltak, de mondhatnánk úgy is, hogy a piacos áruk színvonalára sülyedtek le. Ez utópisztikus vonás volt a piacos rendszerű kapitalizmus teóriájában és életében, ami ellentmondott minden realitásnak és végül, az 1930-as években ez a tévedés ölte meg a liberális kapitalizmus egész rendszerét.

A rendszer élettartama kereken száz évig tartott. Kezdődött 1832-ben az angol Parliamentary Reform Acf-tal, illetve 1834-ben az angol Poor Law Amendment-tel és végződött 1933-ban, amikor a többi országok után, a sorban utolsónak az Egyesült Államok is letért az aranyalapról. Természetesen voltak prelúdiumai és maradtak utórezgései, de ha egy kor életét intézményei életével tesszük egyenlővé, akkor a liberális közgazdasági (piacos) rendszer élettartama eközé a két évszám közé szorul össze. Adam Smith klasszikus közgazdasági müve, a Wealth of Nations 1776-ban jelent meg, de ez még a preludium korát jelzi csupán. Különösen késleltette a megvalósulást az Angliában 1795-ben bírói gyakorlattal, parlamenti törvényhozási aktus nélkül életbeléptéit u.n. Speenhamland Law, amelyik 1834-ig volt érvényben. Ez gyakorlatilag megvalósította a Right to Live-1 “az élethez való jogot” azzal, hogy közsegély formájában megadta mindenkinek azt a létminimumot, amiből egy hüvelykkel a nyomorszinvonal felett meg lehetett élni. Aki pedig állásban volt, de a bírák által előirt skála alatt keresett, annak keresetét kiegészítették erre a nívóra.

Csak amikor az 1832-en megreformált parlament 1834-ben eltörölte ezt a “törvényt”, akkor vehette kezdetét annak az önműködő piacos rendszernek a megteremtése, amely maga lett mint corpus és animus a liberális közgazdasági rendszer; egy nagyra emelkedett emberi korszak, annak minden fény- és árnyoldalával.

*

Ez az átalakulás nem ment simán és annak szülőhazájában, a Brit Egyesült Királyságban rengeteg áldozatot követelt és széles néprétegek igen nagy nyomorát vonta maga után. A kort, amelyben mindez végbement, a politikai közgazdaság — tudomány klasszikus korának vagy a társadalom felfedezése korának is nevezhetjük.

Az állam “felfedezése” egy korszakkal előbb történt meg. Az emberek addig is államok keretében éltek, de ez épen olyan öntudatlan állapot volt mint Copernicusig számos földrajzi és csillagászati megszokottság. Thomas More, Machiavelli, Luther, Calvin és Montesquieu felfedezték az államot. Viszont a 19. században Ricardo és Hegel felfedezték az emberi együttélés rendszerét, ellen6

tétes szögek alól. Ez volt a társadalom, amely nem ugyanazonos törvényeknek hódolt mint az állam, hanem épen ellenkezőleg alárendelte az államot a maga törvényeinek. Ez is egyik jellemző karakterisztikuma volt a liberális gazdasági rendnek és a rajta felépült társadalomnak.

Ennek az uj felfedezésnek Adam Smith írásaiban még csak a rudimentumait találjuk meg.

A klasszikus közgazdaság-tudomány kiépítése a következő nevekhez fűződik: William Townsend, (müve: Dissertation on the Poor Laws, 1786); Edmund Burke, (tanulmányai megjelentek 1788-ig az Annual Re gist erben) ■, Jeremy Bentham, (müvei: Defence of Usury, 1787, Principles of a Civil Code, 1789, Observation on the Poor Bill, 1797); Thomas Robert Malthus, (főmüvei: An Essay on the Principle of Population, 1798, majd javított kiadásban 1803 és Principles of Political Economy, 1820); David Ricardo, (főmüve: Principles of Economics and Taxation, 1817); John Stuart Mill, (főmüvei: Principles of Political Economy, 1848 és Essay on Liberty, 1859).

Mindezek a liberális közgazdasági teória kérlelhetetlen hívei, sőt megteremtői és kidolgozói, kivéve John Stuart Millt, aki élete utolsó müveiben már közelebb jutott a szocializmushoz — egy teóriához, amit elődei feltétel nélkül elutasítottak.

A klasszikus közgazdasági elmélet kifejlődése korában élt Robert Owen is, (főmüvei: A New View of Society, or Essays on the Formation of Character, 3 kötet, 1813-14 és Report on the County of Lanark, 1821). Ő egészen más utakon járt mint kollégái. Szocialista és szociál-reformátor volt. Ő volt a kooperatív mozgalom kezdeményezője. Müveire és tanításaira később térünk vissza.

A többiek adták meg a tudományos alátámasztást, irányítást, igazolást és vezetést a liberális közgazdasági rendnek és benne az önmagát szabályozó piac kifejlődésének anélkül, hogy ez utóbbinak a lényeges tulajdonságaival maguk is tisztában lettek volna még abban az időben. Mint mindig, amikor az emberiség vezető szellemei elindítanak egy mozgalmat, nem tudják, hogy annak mi lesz a végső eredménye.

Emeljük ki a három főalak tanításainak lényegét:

Bentham volt az utilitarianizmus megalapítója. Elmélete úgy szólt, hogy a legnagyobb számú ember legnagyobb jóléte a társadalmi etika legfőbb célja. A jólét egyenlő a boldogsággal és a boldogság egyenlő az élvezettel. Az önérdek azonos a csoportos érdekkel és minden embernek, amikor a saját boldogságát keresi, egyben valamennyinek a boldogságát is keresni kell. Ez a szépen hangzó teória azonban a gyakorlatban — amikor a szabad, versenyre alapított munkapiac kialakításáról volt szó, már igy hangzott: “A kereskedelem törvényei egyenlők a természet törvényeivel, tehát az Isten törvényei. A szegények gondját tehát bízzák a piacra és a dolgok maguktól rendbe jönnek. A szenvedés és gyönyör összevetéséből mindössze az a törvény következik, hogy senkinek sem szabad olyan szenvedést okozni, ami nem feltétlenül szükséges. Ha az éhség elég arra, hogy a munkást munkavállalásra kényszerítse, akkor más intézkedésre már nincs szükség.” — Erre a kérdésre: mit tehet a törvény valakinek az eltartása érdekében, Bentham válasza