Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
győződve, hogy a fentebb érintett ellentétek nem homályosithatják el a jelen legfőbb feladatát, amely abban áll, hogy a többi kommunista uralom alatt álló nemzetekkel együttesen folytassuk a lankadatlan küzdelmet a közös ellenség, a bolsevizmus ellen.” Ennyi elég arra vonatkozóan, miként kezelte a Magyar Nemzeti Bizottmány a trianoni kérdést. A Philadelphiai Nyilatkozat és ez a közlemény eléggé rávilágít annak magatartására. Elkenni mindent és meghunyászkodni egy fantom: az állítólagos felszabadítás érdekében. Ezért lenyelni inzultusokat, mentalis reservatioval aláírni a magyar nép jogos igényeit örökre eltemető álszent és hazug békenyilatkozatokat és gondosan vigyázni arra, hogy a magyarsággal szemben ellenséges beállítottságú protektor kegyeinek élvezetében ne essék csorba. * 2. Ami a Bizottmánynak a Free Europe Committeehez való viszonyát illeti, maguk a tagok is nyíltan azt a nézetet vallották és vallják, hogy a kettőjük között “szolgálati viszony” áll fenn, mert a Free Europe a Bizottmány “kenyéradó gazdája”. Pfeiffer Zoltán 1953 október 10.-én mint a Bizottmány végrehajtó bizottságának tagja, cikket irt az Amerikai Magyar Népszavában, a 6. oldal 3.-5. hasábjain, Varga Lászlóról, aki akkor még csak a Bizottmány egyszerű tagja volt. Ez a cikk azért is érdekes, mert bemutatja ,hogy ennek a “felszabadító testületnek” tagjai hogyan vélekedtek és írtak egymásról. A cikk címe is jellemző: “Korunk hőse, a kétkulacsos.”—Alcím: “Az emigrációban mindenki leszáll a saját nívójára.” Csak rövidke részt idézünk a cikkből, mert az egésznek a tónusát és tartalmát ez a tanulmány nem bírná el: “Csakhamar a Free Europe Committee alkalmazottja lett a feleségével egyetemben. De ez nem elégítette ki. Többre, nagyobbra vágyott, szerepelni akart. Meghirdette a maga sajátos ‘keresztény és nemzeti’ politikáját, ami abból állt, hogy belépett az emigráció keresztény pártjába, de ugyanakkor titokban, majd később nyíltan az egyik szélsőjobboldali csoportnak lett a besúgója és éceszgébere és hozzálátott a belső egyenetlenség terjesztéséhez. Újabban abban a szélsőjobboldali újságban ir, nevének megjelölésével, amely utszéli hangon, hétről-hétre támadja a Magyar Nemzeti Bizottmányt, sőt a Free Europe Committee-t is, tehát a saját kenyéradó gazdája elleni fronthoz csatlakozott.” Ugyancsak Pfeiffer Zoltán — a Nemzeti Bizottmány propaganda bizottságának elnöke, tehát autentikus személy — irta az Amerikai Magyar Népszava 1953 julius 25.-i számának 6. oldalán a 4.-6. hasábban a következő sorokat, amelyek világosan mutatják a Bizottmány és a Free Europe Committee egymáshoz való viszonyát: “A magyar felszabadulás érdekeit szem előtt tartó és Amerika iránt őszinte barátsággal viseltető demokratikus menekültek hálásan tekintenek a Free Europe Committee munkájára, amelynek tevékenysége a leigázott keleteurópai népek felszabadítására irányul. A magyar demokratikus politikusok a Free Europe Rádióval kapcsolatos építő szándékú kritikai megjegyzéseiket sohasem vitték a nyilvánosság elé és Amerika iránti őszinte barátságuk alapján mindig ‘a falakon belül’ terjesztették elő azokat, nehogy a tájékozatlan tömegekben és az emigrációnak amúgy is gyúlékony talaján ferde és igazságtalan látszatot teremtsenek.” Ezután elmondja, hogy egy szélsőjobboldali politikus egy New York környékén lakó volt kisgazdapárti képviselőhöz kiutazott, hogy tőle Free Europe ellenes aláírást kérjen. S igy folytatja: “De nem egyedül utazott ki, hanem két olyan személy társaságában, akik a Free Europe Committee-től fizetést élveznek, tehát akik a saját kenyéradó gazdájuk ellen mentek agitálni.” Miután a Magyar Nemzeti Bizottmány minden tagja kivétel nélkül fizetést élvezett a Free Europetól, a Bizottmány propaganda főnökének hivatalos felfogása szerint valmennyien szolgálati viszonyba kerültek azzal, amely ekként “kenyéradó gazdájukká” vált. Mérhetetlen hipokrizis kell ahhoz, hogy valaki “Amerika iránt őszinte barátsággal viseltető demokratikus menekültekről” beszéljen, amikor ezeket a menekülteket Amerika tartja ki. A barátság egyik alapfeltétele, hogy önzetlen legyen, lélekben egyenrangúak között. Ha a hatalmas protektor csak ad és a másik csak a markát tartja, akkor a kettő között nem barátság fejlődik ki, hanem a patrícius és kliens viszonya, ahol a kliens azért dicsőíti a patríciust, hogy az minél mélyebben vájjon a saját zsebébe. Ez nem barátság, ez jobb esetben szolgálati viszony, ahogyan Pfeiffer Zoltán ezt ismételten nyíltan el is ismeri. De rosszabb esetben lehet ennél sokkal alávalóbb dolog is: prostitúció, ha az aki a pénzt kapja, semmit sem csinál csak lebzsel és valótlanságokat hiresztel. A Nemzeti Bizottmány tagjainak legnagyobb része a kapott fizetésért túlteljesítette azt a mértéket, ameddig akár az alkalmazott, akár a prostituált el szokott menni, hogy kitartójának hízelegjen. Csak néhány példára van itt helyünk annak igazolására, miként csináltak egyes bizottmányi tagok jelentéktelen semmiségekből merő hízelgésből világtörténelmi jelentőségű eseményeket, el akarva hitetni a rabnépekkel, hogy nagy dolgok történnek az érdekükben, holott soha, senkinek eszében sem volt akár a kisujját is megmozdítani azok felszabadításáért. Az általuk felmagasztalt megnyilatkozások — ma már tudjuk — csak arra voltak jók, hogy enyhítsék a szovjet-rabságra vetett népek körében azt a félelmetes indulatot, amely akkor tört rájuk, amikor megtudták, hogy sorsukat egyedül Roosevelt szovjet-barát politikájának köszönhetik. Álljon itt kivonatosan Fábián Bélának az Amerikai Magyar Népszava 1951 szeptember 4.-én megjelent számában a 4. oldal 6.-7. hasábjain közölt cikke: “A Szenátus augusztus 29.-i ülésén egy beszéd hangzott el. . . Egy percig sem volt kétséges, hogy mindaz, amit Lehman szenátor augusztus 29.-én a Szenátusban elmondott, egész Amerika szava.” “Nincs pártkeret, nincs nézeteltérés. Amerika teljes tudatában van annak, hogy a Szovjettel kompromisszumot kötni nem lehet: vagy szabadság, vagy koncentrációs tábor.” “Lehman szenátor beszéde nyílt és határozott volt: Amerika nem hagyja el a szabadságukért küzdő népeket. Lehman szenátor a külügyi bizottság egyik legtekintélyesebb tagja. Augusztus 29,-i hatalmas beszéde a magyar kérdést mint humanitárius kérdést vezette be. Azután rátért az ügy politikai 17
