Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

12

FÁKLYALÁNG

elrohant a kertek felé — Ki lehetett? — kérdezte magában Pista.

Azon éjjel mélyen aludt s nagy forgó csillagos egeket és fényes vizeket csodált álmában. Hát reggel nagy zakatára ébredt. Az udvaron áll a hájas Szűcs Mózesné, az öregbiró, a kisbiró, meg két zsandár. A Szűcs Mózesné csak kiabálja:

— Hát libahúst akart enni a szentem, a drágalátos, imádságos özvegy! Bizonyára a Bodor Benedek szereti a libahúst, azért tette ide az ágyát. Nem elég, hogy alig hal meg a becsületes jó ura és máshoz jeni a farát, hanem ellopja éjnek idején a szegény ember libáit. Add elő a libáim, mert elemésztelek!

A két zsandár állott mereven, sötéten, mint két árnyékos jegenye. A kisbiró szólt:

— Ne tagadjon, Áronné asszony, a tollak nyomán idáig jöttünk. Magának jobb, ha szépen megmond mindent.

Szegény Áronné torkát úgy megszorította a szégyenkezés, hogy szó alig tudott kijönni rajta. Befelé nyelte a könnyeit és mondta:

— De Mózesné asszony, az Istenért, én rám mondani ilyesmit, én rám ...

— Keressék, keressék a libáim! — sivitott Mózesné a két zsandár felé s hájas testében lobogott, mint egy begyújtott sütőkemence. — Biró ur, kutassa fel egy szegény kirabolt özvegyasszony libáit.

A kisbiró meg a zsandárok kutatni kezdtek az udvaron. Hát a sütöházban, bedugva a pestbe, megtalálták az ellopot libák véres szárnyait és levágott lábait.

Közben falusiak is gyűltek be az udvarra. Szűcs Mózesné megnőtt, mint a kovászos tészta s megsokasodott, mint Krisztus kezében az öt kenyér.

— Hát nézzék, nézzék ezt a fehérszemélyt, Na, Bodor Benedek, ehetsz libahúst. Hogy a szegény Szabó Áron meg nem fordul a sírjában! Hát libahús kellett neked, te strózsák, sült libahús kellett neked, te bulándra, te cula, te debella!

Az öregbiró szomorúan mondta:

— Áronné, most már adja elő a libákat.

Pista kirohant az udvarra. Égett az arca és lobogtak szemei. Üvöltötte:

— Nem igaz! nem igaz! nem igaz!

Azután elmesélt mindent, egy lélegzetre, szavai, mint lejtőről lerohanó birkák, lökték egymást. A végén a kisbiró gúnyosan mondta Áronnének:

— Jól kitanitotta a fiát. Nyolc éves és úgy hazudik, mint a folyó viz. Majd hasznát veszi az akasztóján.

— Adja elő a libákat! — mondta

megint az öregbiró.

De honnan adjam? Az Isten látja a lelkemet — zokogott Szabó Áronné.

— Hozzák be ezt az asszonyt — mondta az öregbiró a csendőröknek.

— De nem viszitek előbb visznek titeket a temetőbe!

Bodor Benedek, aki most jött meg, állott az asszony elé. Roppant melle előre zilált, összeszoritott öklében recsegtek a halál álkapcái, haragos fürtéi alól villámlotak a szemei. Mindenki egy nagyot lépett hátrafelé.

Szabó Áronné szelíden tolta félre ezt a meggyűlt zimankót és most már majdnem nyugodtan beszélt:

— Vedd elő a jobbik eszedet. Ki fogja megmenteni a becsületem, ha te is összeakasztod velük a tengelyt? Maradj itt a háznál, vigyázz Pistára és keress addig, amig megtalálod a becsületemet. Van Isten, van Isten.

Az utolsó szavaknál már elöbugygyant belőle a sirás. A Bodor Benedek kezei lehulltak, mint lemetszett jenyögallyak. Pista üvöltve vetette magát a földre, tépte, harapta ezt a könyörtelen vén bestiát, hogy nem rázza le ezt a sok rossz embert a hátárul. Közben fel-felorditott:

— Jaj, az anyám! Jaj, az édesanyám!

Szűcs Mózesné boldogan terjedt szét, mint egy eső utáni gomba. Rég haragudott erre az asszonyra, aki elhalászta Bodor Benedeket az ö éhes özvegysége elöl. Mert Szűcs Mózesné özvegysége még mindig éhes volt, pedig már ötven éves volt a pelenkája. Szabó Áronnét elvezették. Az emberek elszéledtek. Mondatokat hullattak:-—Hát az asszony gyenge állat. Ha meghal a gazda mellőle, eltévelyedik.

— Most nagyra lehet a Bodor Benedek vele, úgyis égnek állott a szarva.

Csak a Kónya Mária jóságában volt erős hit a megcsufolt asszony mellett:

— Mán én azt mondom, hogy Áronné nem tette azt s maguk is meglátják.

Bodor Benedeknek az egész világ a fejébe dagadt s úgy zúgott, mintha ezer harangot vertek volna félre benne. Odament a kúthoz, felhúzott egy veder vizet és majd mind kiitta. Akkor nyugodt lett, elkezdett a ház dolga után nézni. Közben megcirógatta Pistát:

— Ne sírj, Pista, lesz még máskép is.

Pistában szörnyű nagy zivatar volt. Bement a kertbe, levágta magát a jegenye alá, beharapta az öklét és hátat fordított az Istennek.

Hát ezek azok az emberek, akiket

a rektor ur szerint Isten a saját képére teremtett! A rektor urat is a képére teremtette, aki mindig részeg, mint a disznó, a Séra Mihályt is, aki olyan fösvény, hogy az egeret is megfeji és halálra marcangolja a szegény Magyar Petit s ezeket az embereket, akik az ö drága, tiszta jó édesanyját megcsufolják, áristomba hurcolják. Majd ad ö ezeknek az Isten képére teremtett embereknek, csak nöjjön meg! Nagy, pusztító terveket csinált. Felmegy az erdőkbe, összetereli a medvéket s lehajtja a falura, hogy bőgve, vicsorogva egyék meg az egész falut. Látta a jertelmes állatok kezében és szörnyű szájában a kisbiró véres karjait, a Szűcs Mózesné széttépett testét, a Séra Mihály vékony nyakát. Vagy felmegy a roppant hegyek tetejére egy óriási seprűvel, összeseper minden felhőt a falu fölé, hogy negyven napig és negyven éjjel zuhogjon a vízözön és ha valaki bárkát csinál, berúgja a bárka oldalát. Érezte testén a bosszúálló hullámok megfrissitő rohanását, látta az irtózatos piszkos tengert, amint a hullákat és házakat gördít a hegyek tetején, jelül úszik a Szűcs Mózesné megpuffadt teste. Vagy felgyújtja lobogó szélben a kazlakat, hogy vad recsegéssel égjen el az egész falu. Izzott arca a visszavert tüztől és úgy lobogot, hogy jelszáradtak szemein a könnyek.

Bodor Benedek egyszerű ebédet ütött össze. Egymással szembe ült a két árva. A gyermek hallgatott, Benedek is ritkán szólt, akkor is csak azt mondotta:

— Majd máskép lesz, Pista, majd máskép lesz.

Pista egész délután a mezőkön barangolt Gyöngyössel. Napmeghajlásával hazafelé tartott. A Festők hidjánál összetalálkozott a disznókondával. Az öreg disznópásztor odaszólt Pistának:

— Szervusz, Pista fiam, hol kódorogtál?

Pistának eszébe jutott, hogyan beszélt az öreg haldokló apjával. Megrángott az arca, nedves szemmel nézett az öregre, de nem felelt. Az öreg hozzáment, rátette rücskös kezét szőke fürtjeire s jó széles öreg szavakat hullatott:

Ne félj Pista fiam s bizony van Isten és van igazság. Én ismerem anyád, mióta kibújt a pelenkájából, nem tette ö azt a csúnyaságot. Te csak légy jó s majd fordul a világ sorja. Nézd meg azt a csekát, azt a nyírott fülűt, aki most riszálja a farát a hidfához. Látod, az ezelőtt olyan volt, hogy majd megholt. Nem