Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

2

FÁKLYALÁNG

De felelőséggel tartoznak azok a magyar nők is, akik igénybeveszik a születéskorlátozás lehetőségét. A Nemzet jövőjének szempontjából erre nincsen mentség, mert amint Kossuth mondta: “ELTIPORT NEMZET U / JÁSZ Ü LET HÉT IK, DE ÖNGYILKOS NEMZETRE NINCS FÖLTAMADAS!’’

Csupán emberi szempontokat nézünk akkor, amikor mégis föltesszük a kérdést. Micsoda lelki hasadásnak, tragédiáknak kellett lejátszódni azoknak a magyar nőknek a lelkében, akik — most amikor legnagyobb szükség lenne rá — le tudnak mondani életük legszebb hivatásáról, az anyaságról? Ki, vagy milyen okok kényszeríthetik őket arra, hogy magzatuk elhajtásával — a magyar jövendő megölésével — a bolsevizmusnak az egész Magyar Nemzet kiirtására irányuló törekvéseit szolgálják? Erre talán csak egyetlen válasz lehetséges. A magyar nőknek megrendült a hite a felszabadulás lehetőségében

azután, hogy a Nyugat cserbenhagyta szabadságharcunkat, nem akarnak rabot szülni. Mi mégis arra kérjük őket: ne adják föl a reményt s teljesítsék kötelességüket a nemzettel szemben, hogy újra ránk virradhasson egy újabb ezredév, mert nemzetünk léte vagy nemléte forog most kockán, amelynek érdekében végezetül hadd szóljon szavunk a világ népeihez:

“Nyugati Népek, ti boldogok, hozzátok szól most kiáltó szavunk — az utolsó szavunk. A sir készen áll, nyitott szája egy egész nemzetre vár, hogy beteljesedjék a költő víziója, hogy örökre elnémuljon egy számarányában kicsi, de bátor és nagyrahivatott nép bölcsődala . . .

SEGÍTSETEK AMÍG NEM KÉSŐ, MERT HA NEM SEGÍTETEK, A MI SORSUNK LESZ A TIÉTEK IS.”

HÓKA MIHÁLY

Fájdalmas reflexiók egy nehéz elhatározáshoz

A Magyar Október 23 Mozgalom vezetősége 1962 május 5.-én értekezletet tartott New Yorkban, amelyen úgy találta, hogy a jövő Magyarország felépítésére vonatkozó politika alapjául mindenek előtt a dunavölgyi népek önrendelkezési jogának proklamálása látszik helyesnek. Éhez képest — mint ma egydül lehetségesnek látszó megoldást — a Kárpát- Dunamedence népeinek életformájául a Dunai Konfederációt teszi megfontolás tárgyává.

Ez nagy, nehéz és merész elhatározás volt. Azért volt az, mert abból a reakcióból, amelyet 1962 márciusi első bemutatkozásunkra és akkor közzétett első tanulmányunkra kaptunk, máris nyilvánvaló, hogy ha tartani tudjuk a színvonalat, komolyságot és határozottságot, amivel a magyar közélet színpadára léptünk, mozgalmunkra igen jelentőségteljes szerep vár nemzeti jövőnk kialakításában. Széles és főként a legmagasabb intelligenciájú körök akként fogadtak minket, mint aminek magunkat szántuk: felelősségteljes, felkészült, független és az erkölcsi bátorság teljességét magunkénak valló alakulást, amilyen eddig még egy sem volt a második világháborút követő magyar emigrációban.

És ha folytatni akarjuk a kezdeti magas színvonalat, akkor ennek kellett lenni a második lépésnek. Ezt most meg kellett tennünk attól függő hatállyal, hogy testvérnépeinknél milyen lesz e nyilatkozatunk visszhangja.

Nemzetünk legfontosabb kérdése egyelőre a magyar etnikum és nem a magyar politikum területi egységének helyreállítása. Tehát a határoknak etnikai alapokon való rendezése a szlovákokkal, ruténekkel, románokkal, szerbekkel, horvátokkal, valamint az osztrákokkal, amire szilárd alapot adnak az 1910-es népszámlálás adatai. És amikor ez már megtörtént, a további feladat, sőt szimultán megoldandó kérdés lesz, mindezekkel a népekkel meleg, testvéri és szeretetben fogant politikai egység kiépítése. Ez újra szilárd formációban kovácsolja össze az általunk és általuk lakott területeket. Ez az egység világviszonylatban is nagy erőt jelent majd

és egyik legfontosabb tartó oszlopa lesz az újra épülő Európának.

De ennek előfeltétele a magyarság vérző sebeinek be gyógyítása.

Senki sem várhatja, hogy egy 14 milliós nép őszintén kooperáljon olyan szomszédaival, akik népi állományának körülbelül 33 %-át az önrendelkezési jog megcsúfolásával a fő népi törzsről leszakítva, saját illetéktelen uralmuk alatt tartják. Aki ebbe való belenyugvást kíván a magyar néptől, az azt kívánja, hogy e nép az emberi természettel ellentétes módon viselkedjék.

Amig ez a kérdés helyes megoldást nem nyer, addig nem lesz béke a Kárpát-Dunamedencében. Vagy csak olyan kényszerbéke lesz ott, amilyent egyszer — 1920-ban — a Párisi Békekonferencia: másszor — 1938-ban, 1940-ben és 1941-ben — Hitler és 1945- től kezdve a mai napig a szovjet-terror — minden esetben erőszakos eszközökkel — ki tudtak kényszeríteni. És Európának ez a része súlyosan beteg lesz és tovább fertőzi a világ levegőjét, mint ahogyan ez 1920 óta állandóan történt.

Ez az első igazság, amit a világ vezető hatalmaival meg- és el kell ismertetnünk.

Ez gyakorlati szükségmegoldás, aminek érdekében nagy önmérsékletet és áldozatkészséget kell nekünk magunknak is tanúsítanunk. Ezért fájdalmas lépés nekünk, amit teszünk, de alternatívaként nem áll más előttünk, mint a helyzet végleges petrifikálódása abban a felháborító formában, ahogy 1919 óta áll. Ha csak Afrikára vetünk egyetlen pillantást és arra, ami ot szemünk láttára történik, akkor már teljes egészében áll előttünk a magyar etnikum helyzetének tarthatatlansága. Tehát a kezdeményezést a pillanatnyilag egyedül lehetségesnek látszó utón meg kellett tennünk egy emberi megoldás felé.

Ez a második igazság, amit önmagunkkal megás el kell ismertetnünk.

És végül: az egyetlen trianoni problémán kívül nincs semmi sem, ami szembeállítana minket kár-