Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-12-24 / 9-12. szám

F Á K L Y A L Á N G

13

Édes fiam, én szültelek.

Bajjal fel is neveltelek,

S még ki sem jössz megkönnyezni

S hej, nem jó anyának lenni.

S ne vádoljon, édes anyám.

Setét börtön borul reám.

Más örül a kedvesemnek

S jaj fiatal szép fejemnek!

Egyszerre egy óriási ordítás hallatszott. Odafutottak. Bodor Benedeket egy lezuhant fa letiporta. A bőszszuálló óriás a földhöz verte az erős székelyt, karjaival odaszoritotta. A rengeteg ember vergődött a szörnyű súly alatt, de a fa erősebb volt.

Az asszonyok rikoltoztak, mint a libák a jégveréskor. A férfiak alátámasztották a fát s kihúzták alóla szegény Benedeket. Meg volt csúfolva a mellkasa s a bordái közül is folyt a vér. De szavánál volt és csititva mondta a jajgató Áronnénak: ■— Nincs baj, nincs semmi baj.

Vízzel megmosták a sebeit, bekötözték. Az egyik szekérbe friss szénaágyat vetettek és rátették óvatosan a letiport erdőirtót. A szél bekapott az erdő fürtjei közé, a levelek szálltak s az avar végigcsörgött az erdő mélyén, mint a győző erdő csufondáros roppant kacagása:

— Látod, ember, az erdő győzött.

Dávid Mihály hajtotta a szekeret s

Áronná és Pista is felkaptak rá. Áronná magához vitette Benedeket, úgy sincs más senkije az árvának. Az eső megindult és lassan verte őket. Öreg este volt, mire az óvatos menéssel hazaértek. A sebesültet a boldogult Áron bá’ ágyába fektették.

Áronná gyertyát gyújtott s rátette a kasztenre. A kis gyertya félrehajtotta szomorú fejét s a homályosság is szomorú volt aszobában. A beteg nehezen lélegzett.

— Reggel megy Füstös Dani a városba, majd beszólhat az orvoshoz is s holnapután már itt is lehet — mondta Áronná.

— Sohase küldj orvosért, Zsuzsa. Ez az év a halál éve a faluban s ime én is elmegyek. Küldj át a tisztelendő úrhoz, mert nagy beszédem van vele.

Áronná csendesen sírni kezdett, Pista átfutott a tisztelendőhöz. A pap megjött és leült a beteg ágya mellé. Benedek szólt:

— Tisztelendő ur, engem megütött az erdő. A tenger megkímélt, a vadállatok s máshová való emberek nem bántottak. Most az erdő megütött s nekem is el kell mennem. Legénykoromtól szerettem a Zsuzsát, de én könnyüvérü legény voltam, hivott a világ, Zsuzsa másé lett. Most aztán

megint egybe keveredtünk és úgy gondoltuk, hogy ha az Áron halálának bételik egy esztendeje, egybekelünk. Tisztelendő ur, a szándék jó, de az ember gyenge. A Zsuzsának gyereke lesz tőlem a télen s nem akarom, hogy az árvának még csak becsületes neve se legyen. Az Isten áldja meg a tisztelendő urat, adjon egybe bennünket még holnap.

A tisztelendő megnyugtatta a beteget, tanácsokat adott Áronnénak és hazament. Pista kiment az udvarra, óriási düh rázta kis testét s belerázta öklét a fekete éjszakába: — Ha a Benedek bá’ is meghal ... — Nem tudta szóval bevégezni, de szive duzzadt fenyegetés volt, nem tudta ki ellen.

Egész éjjel gyertyavilág volt a kis házban s a kutyák szörnyen ugattak kívül. Másnap Áronná vasárnapi gúnyát vett magára s a betegre is tiszta inget adott. A tisztelendő ur eljött, ott volt Molnár bá’, a rektor ur, Füstös Dani, meg a Szűcs Mózesáé is, aki most már nagyon húzott Áronnéhoz. A pap összeadta a két jó lelket és megáldotta őket. Áronná zokogott, mint a földalatti patak. Künn nehéz sürü eső verte a falut. A füst szomorúan terjedt szét a földön, mint egy visszautasított áldozat.

Az éjszaka nyugodtan aludt a beteg s Áronná is elbóbiskolt egy kicsit. Reggel Benedek ágyához húzta az asszonyt és mondta:

Vigyázz, Zsuzsa Pistára, mert nagy dolgok várnak rá. Az éjszaka a tengeren voltam, úgy zúgtak a hullámok és fújt a szél. Hát egyszerre csak veresedik az ég alja s csupa világos lesz az ég. És fenn a levegőben ment egy hajó és úgy énekeltek, hogy zengett a tenger. Gyönyörű szép arany hajó volt s két széles szárnnyal verte a levegőt. A kormánynál a Pista állott, nem úgy, mint gyermek, hanem mint hatalmas szép legény, szép katonaruhába öltözve. Én felkiáltottam neki nagy ijedtemben: Pista fiam, leesel! Ő visszafelelte: — Ne féljen, Benedek bá’, enyim a levegő. Úgy zengett a hangja, mint a trombita. Pista fiam, te még sokat fogsz megérni s ne felejtsd el szegény Benedek bá’-t, aki apád helyett apád volt.

Pista sírva borult az ágyra, sirt Áronné is. A beteg folytatta:

— Pista fiam, én nagyon szerettelek s csak egy kérésem van hozzád halálos ágyamon. Ha szegény anyádnak megint egy kis púját hoz a gólya, szeresd az árvát, mint testvéred és vigyázz rá.

Kimerülve dűlt hátra. Aznap alig szólott valamit. Éjjel csak felriad:-- Mássz fel az árbocra, mássz fel az árbocra — kiáltotta.

Áronné és Pista kiugrottak az ágyból, csitították a beteget. A Bodor Benedek szemei lángoltak s mintha a tenger végtelenségébe néznének:

Kibontani minden vitorlát, mindé Iliket! A szél irányában! — kiáltotta és verdesett karjával, mint a felre pülő sas.- Benedek, édes Benedek — csitította Áronné.

— Benedek bá’, Benedek bá’ — zokogott Pista.

— Vigyázz a sziklára, vigyázz, te marha! — üvöltötte Benedek.

Áronné szelíden átkarolta, mert ki akart ugrani az ágyból. Bodor Benedek rámeredt az asszony arcára s a sötét ut szélén visszacsillant ez az arc tudatába s nehéz zokogásu, kérő hangon mondta:- A gyermek, a gyermek . . .

Künn nehéz őszi zimankó fekete

szárnya verte a kis házat és sötét circumdederuntot zúgtak a jegenyék. Egyszerre csak Bodor Benedek felemelkedett egyenesre s ujjongó hangon kiáltotta:

Föld, föld!

Azután hátravágódott, mint a golyótól talált katona. A vándor madár nagy szárnyalással tért vissza az örökkévaló fészekbe. Egy pár röggel megint nagyobb lesz a föld.

Áronné reggelig sirt a halott fölött. Pista sötéten, szótlanul nézett ki a jajgató őszbe. Reggel jött Füstös Dani igyekezett vigyorgó száját s mozgó orrát valami szörnyen gyászos és fontos ábrázattá zorditani. Nagy hivatalos léptekkel odament a halotthoz, benézett a jobb szemébe, azután a balba. Azután a bal markába nézett, azután a jobba. Megérintette a halott orra hegyét s szivére tette a kezét. Végre a halott szája elé tartott egy tükröt. Odavitte a tükröt az ablakhoz, először a fényes felét nézte meg, azután a feketét. És akor ünnepélyesen mondta:

Meghótt a’ s én mondom.

És mert látta, hogy Áronné nagy zokogásában semmit sem hall, Pistához fordult:-Te Pista gyerek, nem volna egy pohár szilvapálinka, mert hát már a Benedek bá’ úgy sem támad fel.

Szabó Áronné a férjével egy sírba temettette Benedeket. Legyenek együtt, akik jók voltak hozzá s akiket szeretett. Mikor a nyílt sírba eresztették a koporsót, Pistát megint végtelen düh öntötte el. Szeretett volna valami