Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-12-24 / 9-12. szám
12 FÁKLYALÁNG (g|)(D®&ÍL&TO§> REGÉNY ~ IRTA: SZABÓ DEZSŐ 5. Folytatás. (Az előző fejezetek tartalma: A történet Székelyföldön kezdődik, egy áprilisi napon. Szabó Pista (a regény főhőse) apja Szabó Áron harangozó meghal. Másnap eltemetik. A temetésre megérkezik Bodor Benedek, Szabó Áronná fiatalkori kedvese, aki a temetés után ottmarad Szabó Áronné házában. Szabó Áronnét letartóztatják azzal a váddal, hogy ellopta Séra Mihályné libáit. Az ártatlan asszony csendesen tűri a megaláztatást, mígnem kiderül ártatlansága és kiszabadul fogságából.) 5. Már régen tarlóba jujt ászéi, a virágok haltak, haltak s a szeptemberi égen nagy gyászlobogók vitorláztak. Az erdő mélye nedvességet lehelt. Minden lehulló levél egy kis halál volt. Ezek hulltak, hulltak, millió és millió s összeverődött a halál roppant zuhataga és befolyta a felhős hátú hegyeket. A falusiak az irtáson dolgoztak. A férfiak a nagy szálfákat verték le, az asszonyok a legyőzött óriásokat tisztították meg a lombtól. A lezuhanó szálfa olyant zúgott, hogy belejajdult az erdő szivébe s utána olyan volt az erdő csendje, mint a feldöbbent lelkiismeret. A levegőbe nagy fekete madarak csapata riadt jel, mintha az elégett nyár szétszálló perjéi volnának és elsírták a ledöntött óriások s a haldokló erdő fölött: kár, kár! A bozót sűrűjében pedig felvisitott a bagoly, mintha a tántorgó halál taposna le egy-egv emberi szivet. Bodor Benedek is ott dolgozott az Áronnéval, meg a Pista gyerekkel. A Bodor Benedek roppant baltacsapásaira fel-f elkiáltott az erdő, mint a megriasztott gyermek. A többi fák féltek, hogy rájuk kerül és visszhangozták: jaj, jaj! Áronné szelíd meghajlással tisztította az ágakat. ;\ éha felegyenesedett s nézte a Benedek hatalmas alakját. Pista elvegyült az erdőbe. llgy vonzotta a homályos mély, mintha ismeretlen mese hívása suttogna a csendben, A nedves földön, a csörgő avarból néha elömászott egy különös fekete bogár, lomhán, mint egy fekete bárka, melyen sok a halott, ff éha különös nesz jött az ágak sötét összefutásából s Pista szive vert, mint a tűzre megrázott harang. De ez a félelem olyan jól esett neki, mint egy kezdődő mese. Távol egy őz ment el, feléje fordult, Nagy lányszemeivel nézte a kis fiút, aztán szelíd iramodással tűnt el az erdő kékségébe. Egy tisztásra ért. Két ismeretlen ember kaszált. Ősz szakállu volt az egyik, fiatal a másik. Szépen, ritmusban hajoltak meg, egyszerre suhintottak. A kasza sirt az őszi füvön, Pista elég kaszálást látott életében s most mégis mondta magában:- Milyen szép, mikor az emberek kaszálnak. Felmászott egv dombra és ott elül lőtt a lélekzete. Hegy hegyre torlódva, mint egy lázadt tenger dermedt hullámai, rajtuk végtelen erdő s a végtelen ősz. A szerelmes halál kedvesét, az erdőt, millió színbe öltöztette. Be szép. be szép! — kiáltott fel Pista. A sűrűben zörgés támadt: Egy kissé megdöbbent. Három öregasszony meggörbülve, rözsével a hátukon, éviekéit át a dombon. Ősz volt a hajuk és ezer ránc volt az arcukon. Pista felé néztek, de nem szóltak, Betüntek a fák közé. A Pista szivén hideg futott, át, úgy didergett benne az egész erdő. Hogy felmozdítsa vérét, szájához tette kezeit s bekiáltott a horizontba: Hó, hahó! hó, hahó! A hang után még mélyebb volt a csend. Úgy állott a hallgatás az erdőben, mint egy vak óriás, ki feléje nyújtja tapogató hideg kezeit, hogy megfojtsa. Pistán úgy átrándult a rémület, hogy futva tért vissza az övéihez. Odadörzsölödött az édesanyja meleg szoknyájához és nagy bátorság forrósodot benne. Fütyürészni kezdett. Dél idején az irtok nagy tüzet raktak és főzték az ebédjüket. Benedek egy kissé külön fogta a tüzűket, az irtás szélére, hogy maguk lehessenek. Pista apró hajszálgallyat szedett, Felhalmozták, száraz levelet tettek alá ja, felül pedig vastagabb ágakat. Bodor Benedek alágyujtott s a füst kéken és bánatosan terjedt szét. Pistát úgy birizgette a füst, mintha valamire félig emlékeznék, mintha valakitől búcsúznék. Innen is, onnan is szállt a füst és körülragadta a nedves bokrokat, mint egy finom selyem szoknya. A tűz már lángra kapott. Bodor Benedek egy nagy ágvillát faragott, beütötte a földbe a tűz mellé, ráakasztották az üstöt, melyben pár darab szalonna volt. Áronné pityókát hámozott. Bodor Benedek pedig egv darab húst vágott szét s beledobálták az üstbe. Közelben a fuvaros szekerek kifogott tehenei harapták a füvet. Közben-közben felemelték fejüket s nagy szemmel nézték az emberek dolgait. Pista oda-odakurjantott nekik: - Riska nye! Kondor nye! Ma még eső lesz — mondta Áronné. Ha lesz, lesz, majd megázunk egy kicsit — mondta Benedek. A többi tűz felől ének s tréfás beszéd lobogott erre. Benedek újból szólt:- Az éjjel a tenger jelöl álmondtani. Egy parthoz közeledtünk, a parton nagy jegenyék voltak, meg egy templom. A harang csak szólt, csak szólt s mikor közelebb mentünk a hajóval, láttam, hogy a toronyban a boldogult urad huzza a harangot. Pista hozz még gályát a tűzre. Mikor ettek, Bodor Benedek csak felneszeit: — Te Zsuzsa, nem hallasz te valamit ?- Nem én — felelt Áronné, — V alami harkály kopogtatja a fákat — mondta Benedek. Pista is fülelt, de ö sem hallott semmit. Hát ez már csoda, hogy ti nem halljátok, Most még erősebben szól: kipp, kopp. Hát nem halljátok Áronné és Pista nem hallottak semmit, Benedek letette a tálat, felugrott, összetapsolt háromszor s bekiáltott az erdőbe: hess, hess! Most sem halottátok? — kérdezte türelmetlenül. Nincs ott semmi madár s te csak magadban hallod — mondta A romié. Hát ittam én, vagy bolond vagyok! -- kérdezte Benedek s azután nagyon hallgatag lett, Pih enés után megint sújtott a szekerce és jajgatott az erdő. Az aszszonyok énekelték: A Szűcs Kelemenné meghót, Pedig nagyon jó asszony vót. Egyet botlott még a lába S úgy dűlt bele a sírjába. Édes fiam, ne sirassál, Vágj egy fejfát napnyugatnál. S úgy Írjad a tetejébe: Nyugodjék kend békességbe. Borosriyói nagy hegy alatt. Nyugszom én egy bus hant alatt. Hosszul van a fejem alja. A fiam nem igazgatja.
