Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-12-24 / 9-12. szám

FÁKLYALÁNG

9

magyar nép újra akarjon élni? A mi számunkra ez a kérdés már eldőlt. Mi nem “piketelünk”, mi az élet lehetőségeit keressük, de csak a becsületes életét. :)

— Az akció nem lehetett ellenforradalom a résztvevők rétegeződése miatt sem. A magyar irók szították tel, az összes magyar irók, még a kommunisták is. Olyan gyerekek vitték benne az oroszlánrészt, akik még nem is éltek a reakciós világban, tehát nem is harcolhattak olyasmiért, amit nem ismertek. És a magyar munkásság és parasztság szentesítette mindezt hosszú, csodálatos erejű paszsziv reszisztenciával, amelyben gyakorlatilag az egész magyar munkásság és parasztság résztvett. Nem lehet ellenforradalom az, amit egy ország összes dolgozói támogatnak.

— A mozgalmat az egész ország helyeselte és egyáltalában nem volt belső erő, amit azzal szembe lehetett volna állítani. Egy nemzet egésze sohasem volt még ellenforradalmár, mert ez fogalmi képtelenség lenne. Amit a nemzet összesége akar, az nem lehet reakcié), mert a reakció lényege épen az, hogy a kisebbség az összeség ellen fordul.

Ezeknek a felismeréseknek gyakorlati követkéz ménye van és ez abban áll, hogy minden megtorló lépés, ami a forradalom résztvevői ellen történt, sokszorosan “törvénysértőbb” volt mint a “Rákosiklikk” “kiagyalt” perei. Másrészt, aki e megtorló lépés elől külföldre menekült, az újból csak jogszerűen járt el és amikor az otthon szidalmazza | ezeket, akkor szembehelyezkedik az igazság szellemével. Megértjük, ha az otthonnak tudomásul kell vennie azt, ami történt és ahoz alkalmazkodnia is kell. Ez a vis major esete. De gyalázni a nemzet legnagyobbjait már nem tartozik bele abba a körbe, amelyen belül az otthonnak meg kell hajolnia a tényleges helyzet előtt.

g. ) Teljes amnesztiában kell tehát részesíteni a forradalom minden résztvevőjét és a most törvényes korba érkező volt gyermekek ellen nem szabad az utólagos boszuállás eszközeihez nyúlni. Minek egy nemzet-tragédiát olyan fokig mélyíteni, ahol már a kényszer parancsára sem lehet majd később hivatkozni? És mindezt ma már — több mint 6 év után — anélkül lehet megtenni, hogy a tényleges hatalom birtokosainak attól kellene tartani, hogy a gyengeség látszatába esnek.

h. ) El kell törölni a létét Pfeiffer Zoltánnak köszönő 1946. évi VII. t.c.-et, amelynek egyetlen párja a magyar Corpus Jurisban Werbőczy megtorló törvénye a magyar nép ellen. A munkásosztály uralma ne szennyezze be magát továbbra is azzal, hogy megtűri törvénytárában ezt a Rákosi-Nagy-Pfeiffer féle, oda nem való törvényt. Addig nincs és nem is lesz valódi szociális átalakulás, amig ez nem a nemzet közérzületére, hanem ilyen törvényekre akarja saját létét felépíteni.

i. ) Az alkotmányt módosítani kell olyan értelemben, hogy ezek a borzalmak — mindkét tárgyalt kategória borzalmai — sohase térhessenek többé viszsza Magyarország életébe. Ne attól függjön a terror távoltartása a magyar nép feje felől, hogy egy bizonyos várost a Volga mellett Sztálingrádnak hivnak-e vagy Volgográdnak. Mert ma az a helyzet, hogy ha egy szangvinikus, de végeredményben a kor követelményei iránt mégis több érzéket tanúsító ember le találja hunyni a szemét egy nagyhatalom

messze fővárosában és a sors szeszélye folytán olyan utóda lesz, aki Volgográdot ismét Sztálingrádnak nevezi el, akkor a “csengőfrász” egyik éjszakáról a másikra ismét visszatér a magyar nép kisértetei közé és elsőnek azokat viszi el, akik a most tárgyalt közlemény és határozat meghozatalában résztvettek.

1514 óta végre először igazán egészséges és szilárd —ma már teljesen szocialista és emelkedetten nagyvonalú — alapokra kell állítani Magyarország életét. Aki ennél kevesebbet tesz, alapjában véve nem tesz semmit, viszont aki ezt megteszi, az nagyobb lesz Szent Istvánnál.

7. Mindnyájan egy kisértő centennárium

nyomása alatt élünk.

Magyarország belső és nemzetközi helyzetét megfelelő módon és a lehető legrövidebb időn belül rendezni kell. Rendezni kell akkor is, ha a rendezés ténye keresztezi egyes professzionistává vált emigráns csoportok és a nagyhatalmak hidegháborújának céljait, mert népének életútja — amint ezt az élve születések és művi abortuszok statisztikája mutatja — lefelé hajló görbén halad. Nincs a világnak olyan embere vagy hatalma, aki a “szociális fejlődés” ürügye alatt végig hajszolhasson egy népre erőszakolt öngyilkosságot. Ele nem várhatunk arra sem, hogy egy atomháború — sokak ábrándjainak centruma—hazavigye a reakciót és egy uj, Isten tudja hányadik, “klikk” zsarnokságát teremtse meg otthon. A rendezés világos elvi alapja is adva van: az 1956. évi forradalom teljes eszmei tartalma, ami adott esetben minimumot is és maximumot is jelent egyben.

Ezt a rendezést az 1861.-1867. évek centennáriuma is paranccsá teszi számunkra. Tudjuk, hogy lila még nem megy, mert a “Habsburg Ház” számára még nem volt meg “Kőniggraetz.” De egészen bizonyos, hogy ilyen vagy olyan formában megjön az is. Ma ez a történelem világos tendenciája. És ha megjön, nekünk több önmérsékletet kell tanúsítanunk volt ellenségeink irányában még Deák Ferencnél is. És majd abban a pillanatban úgyis mindenki volt ellenséggé válik. A mi kezünk pedig senki ellen sem lendülhet majd ütésre, mert ez újra kihívná a végzetet ellenünk. De azért természetesen nem leszünk Nehruk sem és nem hódolunk be semmiféle idétlen pacifizmusnak.

Ma még csak egyet tehetünk. Már most nagy mértékben feltisztithatjuk az utat mindkét oldalon a majd eljövő végső kibontakozás felé. Ami már réges-régen esedékes, az a becsületes, fenntartást nem ismerő, nem álnok és mentalis reservatiot nem tartalmazó általános amnesztia az otthoni rezsim részéről, amely Mindszenty Józseftől, Bibó Istvántól, Rácz Sándortól és Báli Sándortól kezdve kiterjed mindenkire, a legkisebb kis “srácig”, aki a forradalomkor 13 éves kölyök volt és ma 19 éves ilju, akinek talán épen ma kell szembenéznie az erőszakos megfenyitéssel. Ezt a szellemet fel kell számolni és a valódi megbékélés keresésének szellemével helyettesíteni. A megkínzott Kádár János nem haladhat egész életén át kínzóinak, Rákosi Mátyásnak és Farkas Mihálynak a nyomdokain.

Az 1962. év megtanított bennünket arra is, hogy az ilyen kérdéseket az alkudozás módszereivel lehet a legjobban rendezni. Francis G. Powers és a kubai invázió foglyainak esete élő példák erre.