Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-08-20 / 6-8. szám
14 FÁKLYALÁNG A beteget odavitték az oltár elé, letették a hűvös földre. A pap keresztet vetett, imádkozni kezdett. Mindenki keresztet vetett s fennhangon utána mondták az imát. A beteg, amint az ima szavait hallotta, verdeste szivét karjaival, mint a meglőtt madár s könyörögve lihegte: — Jézus, Jézus! Pista ebben a percben a szegletbe nézett a mosolygó Mária felé. És most újból átcsendült szivén: — Ne félj, Pista! — És ebben a percben látta a lobogó holdas éjszakát, a fehér házakat és Gyöngyös két meleg szemét. És látta élesen a Szűcs Mózesné telkéről kiugrott alakot: és most látta, látta, hogy az a kisbiró volt. Odarohant a haldoklóhoz s nagy fennszóval kiáltotta: — András bá, András bá, kend lopta el a libákat! Az Isten szerelmére kérem, vallja meg! Ugy-e, ártatlan az édesanyám? ügy állt ott a kis fiú, mint egy fellobogó tűz és nagy harsona volt a szemeiben. Mindenki tág szemmel döbbent a jelenetre. És ime a beteg felemelkedett, szemei rémülten tapadtak a gyermekre és látták az örök Ítéletet. Hörögte: — Én loptam el... én loptam ... Ár önné ártatlan. Visszahullott a földre s az öszszehullott emberből újra kijött a sóhajtás: •—Jézus, Jézus! Meghalt. És az emberek szive felzendült, mint a megfujt szálerdő: van igazság, van igazság! És istenölelő forró ének csordult ki belőlük. A rektor, ki közben betévedt, felfutott az orgonához, rákezdett egy szive ügyébe eső énekre s mindenki teljes szivét énekelte belé. Bodor Benedek egy pár asszonnyal elfutott a falu házához, elhozták diadalmas nagy örömmel Szabó Áronnét a templomba. És mindenki kiáltotta: ártatlan, ártatlan! Körülömölték, akik hozzáfértek, csókolták, a többi meg egymást csókolta és csurgót a könynyük. Azután megint énekeltek a Jézusnak, aki nem hiába halt meg. És az ének diadalmas szárnnyal csattogta be a végtelen világ fényes tágasságába: van igazság, van igazság, érdemes ember leni! Mikor az ének elhallgatott, Bodor Benedek odarohant a halott mellé, hangjából dűlt a sirás és a boldog nevetés, mikor mondta: — Figyeljetek ide, emberek, mert nevezetes dolgot mondok. Én a szivemben tudtam, hogy honnan, nem tudom, de nagy biztosan tudtam, hogy ez a szerencsétlen volt a bűnös. És úgy fájt nekem az Ár önné ártatlan szenvedése, hogy megesküdtem, hogy elemésztem a kisbirót. Éppen ma este akartam véghezvinni a nehéz szándékot. De ime, Isten megmutatta az ő igazságát s megmentette az én lelkem üdvösségét. Köszönöm ezt neked, édes Jézusom s téged, Pista, áldjon meg az Isten. Mindenki sirt és ez a sirás olyan jó volt, mint a friss kenyér, mint a jó ima. Aztán Pistát adták kézrőlkézre s nagy, lapos csókokat ragasztottak rá. Azután megint énekeltek. A Füstös Dani hangja úgy kunkorodott ki a többi közül, mint felfutó bab a kukoricából. Most az öreg tisztelendő szólt: — Hálát adok a jó Istennek, hogy megengedte érnem e csodálatos napot. Oh emberek, emberek, ma fakad a kenyér a földből számotokra s Isten jósága folyik felétek a megteremtett világból. Legyetek jók, legyetek jók: ez a törvény, amelyben minden törvény benne van. Lássátok, ime gyenge az ember s minden ut szélén ott lesked rá a bűn és a halál. De a jóság legyőzi a bűnt, legyőzi a halált, a jóság az éltető kenyér, a tiszta levegő, az örök élet nagy vigassága. Emberek, emberek, legyetek jók, dicsérjétek a Jézust, aki diadalmas igazságot adott az emberi jóságnak. És megint felzendültek a szivek égbe nyújtózkodó nagy harsogással. Azután a halott köré álltak. Ott feküdt az ember, megdermedt hulláma a végtelen emberzuhatagnak. És nem volt rossz és nem volt jó és nem volt benne kívánság a föld javai iránt. De már senki sem haragudott rá, senki sem gyűlölte. Minek nehéz indulattal terhelni a sötét vizekre menő csónakot? Áronné feléje hajolt és mondta: — Szegény ember, adjon az Isten nyugalmat neked, mintahogy én megbocsátok. Bodor Benedek is előlépett és mondta: ■— Bocsáss meg nekem, holt testvérem, hogy rossz gondolattal voltam irántad s az Isten mérjen neked az ö irgalmának mértéke szerint. Ebben az összehullott, bűnös, sötét emberben mindenki megérezte a testvér testet, a közös kenyeret, az ősi emberi adósságot és minden szívben volt egy könny az elbukott katona számára. A holttestet elvitték. Az emberek visszamentek a mezőre és oh, hogy neki álltak a munkának, hogy fogyott a kalász kezük alatt! A melegség olyan volt, mint egy kimondott barátság. Most már Áronné is köztük dolgozott. Hát egyszerre csak valaki húzogatja a köntösét. Odanéz s látja, hogy Szűcs Mózesné. — Áronné, Áronné lelkem, ne haragudjék. Én tudtam a szivemben, hogy maga ártatlan, de rossz indulattal voltam maga iránt. —- Hogy haragudnék, mikor olyan jó az Isten — mondta Áronné. Mikor a lehulló estében hazatértek, az aratók hazáig kisérték Áronnét, mert az ártatlanság olyna, mint a királyi palást és megtiszteli az emberfia. Aztán az emberek csendes jóéjszakát kívántak s kitárt karral várta őket a pihenés. És ime, ezen az estén nagy mozdulás történt. Mikor már a vacsora tüzel behunyták szemeiket s a falu hangjai lehervadtak, mint déli napnak hajló pipacsok, mikor az emberekre ráhullott, az álom, mint hímzett szemfedő a boldog nyugovóra s a kovásznál sötét hegyek fölött felrengett a hold roppant csodálkozása: ime megmozdultak a dolgok. A nagy háromszéki síkságon, az elszórt falvakban, a kiterített mezőkön, sáppadt temetőkön és nagy orgonáju erdőkben megmozdultak a dolgok. A mezőn a meghajlott kalászokból s az ételt adó jó növényekből, a virágokból, a falvakból, a nyugvó tehenekből, az édes jó tejből, a palackba börtönölt borból, az alvó baromfiból, a horkoló disznóból, a temetőn a sírok tarka hajából, fenn a hegyeken a hangtalan dermedt sziklákból, a zugó fákból: minden teremtettből halvány lelkek szálltak ki. A hold már nagy ezüst vitorlájával az erdőkön evezett s befolyta a síkságot. És a nyúlánk lelkek egy óriási körbe fogóztak, megúszva csendes vizeit a zuhogó holdnak és halkan-halkan énekelni kezdtek és táncba indultak. Az ének nőtt, nőtt és lassan szétfolyt, mint kiterjedt tenger szélessége. A holdfényben ázó faluk, a hallgató házacskák, templomok, temetők, az erdő fái: mind felmozdultak s követték a ritmust. Egy óriási daloló körtánc volt az egész bevilágított horizont. És szólt az ének: — Mi vagyunk a kenyér, szelíd kalászai a fakadó földnek. Hálót vet a bűn és vár a halál, de eke van a szegény ember kezében és a barázda erős vár. Nehezek a mák, kétes a holnap. Ezer baj veri vad nótáját a szegény ember szivén: mi halkan növünk a ránk boruló földben, mi vagyunk a remény. — Mi vagyunk a kenyér, bő hálája a megápolt földnek. Mi visszük az emberbe a föld mély hullámainak nyugodtságát. A föld ős rokonságát visszük az emberbe, ahol kenyér a csira és csira a holt. Mi vagyunk az egység.
