Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-08-20 / 6-8. szám

FÁKLYALÁNG

13

De azért, hogy ne legyen hiába a szolgálatod, nesze egy koszorú hagyma.

Veszi a hagymát a szász s olyan képet vág, mint a kárvallott cigány. Hát másnap az oláh kilopja a cseka legbelső jogát és eldugja a Pokolsár jenekén. Jön este az Isten kondása: — Hol van a bölcsességfoga az én hires kocámnak? — kérdi — ez nem az egész disznó. De hogy te se szolgálj hiában, nesze egy fazék puliszka.

Mondja a székely az Isten kondásának:

— Öreg apám, aztán hozzon holnap este egy zsákot, mert olyan sokat visz el a csekából s mégis meglesz az egész koca.

Hát aszékely egész éjjel fuszulykát őröl lisztté. Reggel elkeveri lapival s odaadja a kocának. A cseka csak eszik, csak eszik egész nap. Este jön az öreg a zsákkal.

Előhozza a kocát a székely s mondja az Isten kondásának:

— Tartsa kend a zsák száját a koca farka alá. Aztán mikor mondom, huzza meg a madzagot, hát huzza.

Odatartja az öreg. A székely megvakarja a cseka hasát, hát a koca akkorát fingik a zsákba, hogy Brassóig elhallik. — Huzza ked azt a spárgát! — mondja a székely.

Meghúzza a spárgát az öreg, a székely pedig igy szól:

— Na öregapám, ami a zsákban van, az a disznóból van s vigye el kend. A koca pedig megvan egészen s az az enyém.

Az aratók nagyot kacagtak. Füstös Dani folytatta:-— Hát volt már a székelynek kocája, meg tizenkét malaca, de nem volt földje. Elmegy az öregistenhez:-— Felséges öregisten, van már nekem kocám, meg tizenkét malacom, de nincs földen hozzá. Föld nélkül pedig az ember se nem él, se nem hal.

Felel neki az öregisten:

— Jaj, fiam, magam is szűkén vagyok föld dolgában. Rengeteget emészt ez a sok mennyei állat, sok föld kell ahhoz. Csak a fiastyuk a kölykeivel pucérra eszik ezer hold földet. Kérj valami egyebet, édes fiam.

— Mert aztán nekem csak föld kell — rimánkodott a székely. — Csak annyi földet adjál, amennyit három székkel bekerítek, elég lesz az nekem.

Kacagott az öregisten és mondja:

— Na, annyit már csakugyan adok, fiam s magad lásd, mire mész vele.

Megyen a székely, vesz három idomtalan nagy széket s megőrli apró fürészporrá. Azután nézi a földeket, kiválasztja a szép háromszéki tartományt s addig megy, addig megy, amíg körülhinti a für észporral. Akkor megyen az öregistenhez:

— Na, felséges öregisten, körülkerítettem a magam földjét három székkel.

Lenéz az öregisten, látja a dolgot. Bucsálódik is egy kicsit, meg nevet is. Megvakarja a fejét és mondja:

— Na, te furfangos ember, te még az én eszemen is túljártál. Legyen tied a föld, de mert székkel csaltál meg, mindig székely lesz a neved s a jöldedet hívják úgy, hogy Háromszék. S azóta a székelyé a háromszéki tartomány s nem is veszi el azt senki.

A tisztelendő ur már várta őket a tagon s jó fenyövizzel vidámitotta meg a reggeli testet. És feljött a nap is, fehér világossága végigömlött a föld orcáján. A nyár harsonája kizendült a pacsirta, fürj, rigó torkából s a virágokból habosán terjengett a tömjén az emberi munka felemeltetésének. A jóakarata dolgok hallgató mosolygással örvendtek az ember diadalának. A drága kalász hullott a sarló alatt, az emberekből énekbe és tréfás szavakba virágzott a jókedv. A lányok énekelték:

A várhegyi nagy hegy alatt Van egy forrás titok alatt S aki abból vizet iszik Babájától elvátozik.

Én es abból vizet ittam S a babámtól elvátoztam,

Úgy elvátoztam szegénytől,

Mint a fa a levelétől.

A lányok hangja megcsiklandozta a többiek szivét is és nemsokára zengett az egész síkság. Az asszonynép feltörte a szoknyáját, hogy el ne rusnyitsa az a sok nedvesség. Nagy szép meleg fehérségek villantak a férfinép szemeibe és azokból huncut szavakban szikrázott ki a test édes kivánkozása. Szűcs Mózesné a nyakáig féltette a ruháját, a kisbiró meg is csiklandozta egy kalásszal. Visított, mint a megfogott malac.

Délben a tisztelendő ur házi népe hozta az ebédet s kijött megint maga a tisztelendő ur is. Az aratók nagy körben letelepedtek egy nagy eperfa alá, közbül ült a tisztelendő ur, mellette a Bodor Benedek, meg a kisbiró. Keresztet vetettek s dicsérték annak nevét, aki vállaira vette a botladozó ember minden

adósságát, hogy a kalásznak jó ize, a munkás szívnek vigassága lehessen. Azután előkerült a salátás, benne jól megfőtt zsenge disznóbőrrel, hozzá jó buzakenyér. Az áldott anyag úgy terjedt szét testükben, mint az öreg föld csendes kacagása és kiragyogott arcuk, szájuk, orruk csücskein. Közben bölcsködtek, tréfálkoztak, kötődtek. Csak Bodor Benedek volt sötét, mint a meggyűlt felhő. Az öreg tisztelendő mosolygott mindenre, még a huncut szavakra is. Mert a tisztelendő ur sokat élt és megtanulta szeretni az apró emberi tökéletlenségeket, mint szoktatott kezes bárányokat.

Egyszerre csak a kisbiró lecsapja a tálat a kezéből, féloldalra fordul, egy nagyot kalimpál a lábával és felnyög:

— Jaj Istenem!

Azután mozdulatlan lett. Az arca duzzadt vörös volt, a szemei kifordulva, fehéren meredtek az élő mező nagy tágasságába. Az aratók meg a tisztelendő ur döbbenve ugráltak fel és körülállták a mozdulatlan embert. És a roppant nyári mezőn, az uj élet aranyzuhataga s a dolgok ujjongó éneke mellett: ennél a két kifordult üres szemnél mégis hideget éreztek a szivek s mintha nagy kasza suhanását hallották volna az éles száron. Oh, a föld visszaveszi az adót kenyeret s a rögből lett kenyérért röggé omló embert követel. Friss vizet hoztak, ráfektették a kisbirót egy kepére a drága kalászok közé, locsolták. Az emberbe lassan visszajött a régi szeme, de ijedtséggel volt tele. Egyik karját a szivére szorította és mondta:

— A templomba, a templomba!

Vízbe mártott kendőt tettek a

homlokára s hideg vízzel dörzsölték meg a szive táját. Ágakból egy hordágyat tákoltak össze, arra tették és úgy vitték be a faluba. Mindenki vele ment, mert olyan csodálatos volt ennek az egészséges, erős embernek a baja. A beteg csak a szivét szorította s fel-felpanaszkodott:

— Jaj Istenem, jaj Istenem! — Szemeibe nagy rettegés sötétedett s mint nagy menekülési vágyat ismételgette:

— A templomba, a templomba.

Pista valami csodálatosat érzett.

Mintha kalászon, izzó mezőn, felduzzadt hegyeken túl két ős szem nézné. Átnézne bőrén, húsán, vérén át lelke legaljára s ott kutatna valamit. Úgy húzta ez a haldokló ember, mint teljes hold az alvajárót.

Elértek a templomhoz, feltárták az ajtót, bevitték a beteget. Elül ment a tisztelendő ur, utána mind a többi.