Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
mert a semlegesség elvének deklarálása a politikában azt jelenti, hogy senkivel sem akarok többé ellenséges viszonyban állani és ez valóban a lehető legszintetikusabb elv. És ezzel ők, a magyar forradalom népe, váltották legelőször valóra azt, amit Schütz Antal ekként fejez ki: “Ha van az emberi szellem történelmében egyáltalán ideje a szétfejtésnek, akkor a 19. századot kell az analízis virágkorának mondani. A század végén azonban és még inkább a mostani század elején egyre világosabban láthatóvá lett a határozott fordulat, amelyet már a 19. században nagylátók — mondhatnék kulturpróféták — beharangoztak, mint Schopenhauer és főként Nietzsche. Mint a Vezúv nagy kitörése előtt a kráterhegy lejtőjén ezer repedésből szakad föl a forró magma, úgy a századforduló körül egyszerre a legkülönfélébb helyeken tört elő szinte elemi erővel a szintézis igénye .... Ma pedig — értem az utolsó 15-20 évet — benne vagyunk egy szintézisért küzdő kor kellő közepében.” A magyar forradalom tehát egy hivó hangra felelt és ebben van történelmi jelentősége, amit nem szabad hagynunk elhomályosulni. * Mi volt ez a hivó hang, mi az az igény, aminek kielégítése nélkül az emberi kultúra katasztrófa felé rohan azon a már megkezdett utón, amelynek állomásait eddig az első világháború semmiféleképen meg nem magyarázható irtózatos tömegmészárlásai, az őrültek és gonosztevők békéje Versaillesben, Auschwitz, Dachau és Mauthausen, a sztálini véres tisztogatási perek, a második világháború emberi mivoltukból kivetkőzött hadviselői, kultumépek szétdaiabolása és barbár ázsiai hordák kezére adása, tizmilliók földönfutóvá tétele és “áttelepítés” ürügye alatt évezredes otthonaikból való erőszakos kiráncigálása, Vorkuta és Szibéria rabszolga táborai, hadifoglyok millióinak rabszolgaként való dolgoztatása a nyomorult halálig, atombombák ledobása védtelen polgári lakosságra, egyetlen éjszakán százezrek lebombázása frontmögötti területeken, népek éheztetése és megalázása, vak meghunyászkodás a nyers és gonosz erőszak előtt és annak érdekében az emberi szolidaritás parancsának semmibe vétele, lesülyedés arra a színvonalra, ahol a világ bajainak orvoslását pénzadományok dugdosásától várják — és más hasonló eltévelyedések jelzik? Ezek eléggé beszédes példák, de ártatlan gyermekmesékké törpülnek, ha egyszer az előre rohant civilizáció a maga atomtudományát a kultúra megmaradt roncsai ellen találná fordítani, hogy végigpusztitsa vele a világot. Mit hát az az igény, amelynek kielégítése megálljt tud parancsolni ezen az utón és vissza tudja fordítani a végzetes ár rohanását? Szintézis és integrálás. Ez ma a kor igénye, a perc parancsa, a történelem követelése, amely felé felemelt ujja mutat. Ezt a két szót értette meg világosan az 1956 októberi magyar forradalom, amely tény annak minden lépéséből világosan látható. Szintézis a nézés, a filozófia és az elv. Szintézis a módszer is. Integrálás mindennek a gyakorlati életbe való átvitele; tehát cselekvés. Különböző egységeknek olyan módon való egészbe foglalása, hogy azok ne veszítsék el sajátos lényüket, de mégis egészet alkossanak, amely Renan meghatározása szerint szinte naponta megismételt népszavazásszerüen szolgálja a közös célokat, tűz ki uj feladatokat és vezeti uj fejlődés felé az emberi kultúrát és annak fenntartó elemeit, azokkal a valóságokkal együtt, amelyek ma az ember életét itt a földön kitöltik és meghatározzák. Ez a három valóság maga az ember, azután az állam és a társadalom. Ezeknek szintetikus alapon való összefogása, egy egésszé integrálása és ekként egymással kibékitése az a feladat, amelynek megvalósítása ma az emberiség előtt áll, ha kultúráját és ezzel jövőjét meg akarja menteni. Mi tökéletesen optimisták vagyunk és hisszük, hogy ez sikerülni is fog. Nem hiszünk a kommentárjaink első részében bőven idézett sötét jóslásoknak. Ezek lehetnek átmenet, jelenthetnek hosszabb-rövidebb ideig tartó szörnyű nehézségeket, de az emberiség jövője nem ez. A jövő felfelé ivei és mi ma nem dekadenciában, hanem nagy küzdelmeken és sok-sok szenvedésen keresztül vezető nagy emelkedésben élünk, amelynek körvonalait egyetlen pillanatra megmutatta szemünknek a magyar forradalom. Kezdetlegesen és kis keretekben, de a lényeg ezek között a keretek között maradéktalanul megvolt. Loren Eiseley, Amerika egyik legnagyobb ma élő antropológusa, a University of Pennsylvania volt igazgatója, a The Immense Journey és The Firmament of the Time cimü müvek nagynevű szerzője beszédet mondott valahol “Our Path Leads Upward” — (A mi utunk felfelé vezet) címen, amit a Reader’s Digest 1962 márciusi száma kivonatosan közölt. Ebben a beszédben ekként fejezi ki megdönthetetlen optimizmusát, amit az ember őstörténetének ismeretére alapit: “Az idők folyásának teremtő ereje van, a vége nyílt és lehetőségektől terhes. Az élet a kitapinthatatlan jövő hizonyos formáját beleviszi az anyagba. Innen van a csoda, ami valamennyiünkben él, akik az időtlen idők sötétségéből jövünk. Mi akként viseljük generációnkat, mint akik részben a múlthoz, de részben a jövőhöz is tartozunk. Ezért tudományos hitvallásom egyik részének azt tartom, hogy az embert nem szabad csupán a múlt fogalmaival meghatározni, még akkor sem, ha ez a múlt épugy tele van csodákkal és a fenséges elemeivel, mint szégyenfoltokkal. Az ember minden esetben a jövőnek is része és megvan az ereje ahoz, hogy a természet mögött fenn tudjon maradni, amit most már ismer. Hosszú idővel ezelőtt bizonyos teremtmények elindultak egy mifelénk vezető utón, kezükben husánggal és kövekkel. Ha nem lett volna közöttük a becsületnek és szeretetnek egy paránya is, egy igazán és valóban parányi szeretet, akkor mi most nem lennénk itt. Most újra fel kell szednünk ezt a parányt, ahelyett hogy azokat a fegyvereket ragadnánk fel, amelyek az akkori husángnak és köveknek ma megfelelnek és úgy kell elindulnunk utunkon előre.... Nem vagyok hajlandó megrémülni pusztán amiatt, mert utunk közepén egy sötét erdőben hirtelen szemben találtuk magunkat a saját árnyékunkkal. Nem vagyok hajlandó elfogadni azt az állítást, hogy utunk végéhez értünk és a vadállatok most már felfalnak minket. Azt gondolom, hogy tovább kell lépdelnünk előre akkor is, ha magával az éjszaka arcnélküli kámzsájával kerülünk szembe, miközben lábunk a lehullott faleveleken tapos, amelyek még deresek az 33
