Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

utolsó fagyos naptól. Az az éjszaka, amelyből jö­vünk, sokkal szörnyűbb volt és az formált ki min­ket erre a mostani útra, ehhez képest alakitotta ki elménket és eszerint osztotta ki a terheket, amelye­ket hordoznunk kell.... Ha nem hiszünk utunk céljában, akkor annak valóban vége, akkor az utón mögöttünk kullogó árnyék beér minket, szembefor­dul velünk és megállít.... A vágy az ami mindig előre visz és ez a vágy — amikor az országúton já­runk — nem rajtunk kívül él hanem sziveinkben.... A mi utunk felfelé vezet. . . Ezé az optimizmusé a jövő! Hogy az embernek mint egyéni létezőnek tör­ténelmi pályafutása korántsem ért véget, hanem felfelé ívelő merész utón fut tovább, arról mélyen meggyőzheti minden olvasóját Pierre Teilhard de Chardin francia biológusnak és paleontológusnak — egyben jezsuita szerzetesnek —1955 decemberében megjelent s azóta régen világhírre emelkedet köny­ve: The Phenomenon of Man (Az ember mint fe­­nomén). Páter Teilhard az első nagy katolikus iró, aki olyan filozófiát épített fel, amely össze egyez­teti a keresztény teológiát a fejlődéstan tudományos elméletével és a vallásos élmény tényeit összekap­csolja a természettudomány tételeivel. Könyvéhez Sir Julian Huxley irt bevezetést és a könyv tartalmi ismertetésénél főként erre támasz­kodunk. A mü abból indul ki, hogy az ember a földön a maga egészében jelenség, fenomén, ha tehát valaki meg akarja őt ismerni, akként kell megközelítenie, mint általában minden fenomént, amelyikkel tudományos módszerek szerint kívánunk foglalkozni. Az emberiséget magát és annak minden megnyilatkozását, beleértve történelmét és az u.n. emberi értékeket is, tudományos vizsgálat alá kell vetni. Második és legfundamentálisabb tétele pedig az, hogy elengedhetetlenül szükséges a kérdés fej­lődéstani alapon való megközelítése, mert a feno­­ménok sohasem statikusak, hanem mindig vagy ön­magukban álló folyamatok, vagy valamely folyamat részei. A különböző tudományágak máig elért ered­ményei már világosan igazolják, hogy magát az Univerzumot is úgy kell tekinteni mint egy gigan­tikus folyamatot, amelyben meg lehet különböz­tetni a keletkezés fázisát, a létezés uj fokozataihoz való megérkezés fázisait, az elrendeződés fázisait, amelyeket megfelelően vagy születésnek vagy fej­lődésnek kell nevezni. A fejlődésben az ember, mint jelenség szempontjából négy fokozatot állít fel: 1. mielőtt az élet megjelent a földön; 2. az élet meg­jelenése; 3. a gondolkodás megjelenése; 4. az élet fennmaradása az első kezdettől fogva napjainkig és folytatódása a jövőben. Páter Teilhard az emberi életet a földön mint­egy 190 ezer évre viszi vissza, mig magát a föld korát a legújabb tudományos kutatások eredményei­vel egybehangzóan 500 millió évre teszi. Az embe­riség életében legjellegzetesebb vonásnak az “össze­­borulás”, “összeilleszkedés”, “egymásba fonódás” jelenségét tartja, annak egész fejlődése során. Ez akadályozta meg mind a centrifugális, mind a centripetális tendenciák túlságos kiéleződését. Ez akadályozta meg az emberfajták túlságos differen­ciálódását és végül is a differenciálódás mégis be­következett eredményeit összefoglalta egy szerves 34 és egységes formába. Az emberi nem összeborulása annak életében mindenek előtt genetikus és bioló­giai szempontokból érvényesült. Amikor a homo sapiens elkezdett fajokra oszlani, akkor nyomban jelentkezett a vándorlás és összeházasodás folyama­ta, ami megakadályozta a túlságosan sok fajta ki­alakulását, erőteljes fajkeveredéshez vezetve az ösz­­szes emberi válfajok között. Ennek az lett az ered­ménye, hogy az ember az az egyetlen típus, amely­nek sikerült összeházasodó élőlénycsoportként meg­maradnia és nem oszlott fel biológiailag elkülönülő fajták sokaságára. A kulturális differenciálódás később jelentke­zett, ami a különféle kultúrák lelki és szociális egységeit hozta létre. Az ezúton bekövetkezett el­különülés azonban sohasem hatolt olyan mélyre, mint amilyen a biológiailag különböző fajok elkü­lönülése. Azonfelül e kulturális szétválasztódás fo­lyamata — amennyire az az antropológusok előtt ismert — amikor már a vándorlás megindulhatott és a közlekedés könnyebbé vált, egy meggyorsított ellenfolyamathoz vezetett, amely a kulturális össze­hajlásban jelentkezett és igy az egész emberi fajta egységesítésének irányában hatott; átalakítva azt egy gondolkodási közösségben élő csoporttá, amely a gondolkodás önkifejlésének egységes kereteihez vezetett. Páter Teilhard másik megfigyelése az, hogy az összehajlás, egységesedés és közös szellemi alapra helyezkedés mellett a második jellegzetessége az ember fejlődésének a sokszerüségre, változatosságra törekvés. Ez a magyarázata a komplikált organi­zációk kifejlesztésének, amely folyamat voltaképen utánzása az Univerzum fejlődésében is fellelhető rendkívül bonyolult sokszerüségnek, amely az atom­nál is kisebb egyeségektől az atomig, onnan előbb a szervetlen, majd a szerves molekulákig, azután az első, még a sejtnél is kisebb élőig és innen tovább a soksejtű élőkig vezetett. Ugyanez megtalálható az ember fejlődésében, is a fejszerü résszel bíró, primitív agyú átmeneti lénytől a primitiv emberig és hosszú sorozaton keresztül a modern, jól meg­szervezett társadalomig. Ezt nevezi Páter Teilhard “egymásba hajló integrálódásnak”, vagy “önmagát komplikáló fejlődésnek”. A könyv további tétele, hogy az egymásba ol­vadó integrálódás utján elért szövevényesebb fejlő­dési fázis a szellemi tevékenység erőteljesebbé vá­lásához vezet. Más szóval: kifejleszt evolúció utján egy öntudatosabb gondolkodó képességet. Ez annyit jelent, hogy az emberi öntudat teljes kifejlődése (ahogyan ez ma az emberben látható) a szervezet­ten összetett élet eredménye. Az emberi, vagy más szóval pszichológiai alapokon felépülő társadalmi fejlődésben az egymásba hajlás minden esetben egyúttal komplex formációk létrehozásához is veze­tett, vagyis növelte az emberi élet sokszerüségét is. Az emberek számának emelkedése, kombinációban a közlekedés könnyebbé válásával az összes értel­miségi szférákat összehozta egymással; magának az értelem világának keretein belül feszültségeket idé­zett fel és előmozdította a szellemi képességek ön­kifejlődését, s egyben a szervezettség magasabb fokának megteremtődését is. Az összesimulás és együttfejlődés tehát emeli azt a tempereturát, amely kedvez a társadalmi fejlődés lelki előfeltételei kiala­kulásának. Az emberiség tehát, mint összeség ennek

Next

/
Thumbnails
Contents