Fáklyaláng, 1961. február-október (2. évfolyam, 2-10. szám)
1961-05-01 / 5--7. szám
r-Feküdd ki az én helyemet is, hogy ne nyomják vén csontjaim a rögok,- mondta Mihály bá. Az esti harangot meghúzták s az panaszolt, mint egy megkergetett lélek. Szabó Áron megcsóválta a fejétr-Jól harangoz, jól harangoz, de nem hozza ki, ami benne van. Szegény öreg haran; , te is búcsút mondassz öreg szolgádnak,-Melyik gúnyádban temessünk el? - sirdogálta Áronná.-Akiben megesküdtünk.- Azután nagy fennszóval mondta: íme, bizonyságot teszek, hogy hűséges, jó feleség voltál. Ebhen a percben egy bánatos kürt sirt fel s vinnyogás, jajgatás, röfögés és csemcsegés öntötte el a szobát. A disznófalka tért meg. Szabó Áron szólt:-Pista, hivd be az-András bát, A Jisznópásztor bejött. Poros volt a ruhája, öreg, kopott volt a kílrtje, de ősz arcán nagy jóság volt. Egy tekintettel mindent tudott. Szabó Áron lassan feléje nyújtotta a kezét:-András sógor, együtt nőttünk fel. Mindig jó voltál és én is szerettelek. Én most élőremegyek. Fújd meg a kürtöd, András sógor, hadd halljam még egyszer. András bának elhomályosult a szeme, bajusza megremegett. Azután kétkézre kapta a kürtöt s egy nagy keserveset fújt bele. Hosszú és panaszos volt a hang, mintha irgalmas kérés volna a túloldali árnyékok felé, hogy nehéz baj az élet s mindent meg kell bocsájtani a magárahagyott embernek, Anarás bá elérzékenyülve mondta:-Öreg kürt, de nincs párja az egész Háromszéken. Kezet rázott Áron bával, A Szabóné szép barna arcán végigcsurgott a könny. Áron bá újból mondta:-A kis pújára vigyázz. Azután felnézett a feszületre s szelid hivással ismételte:-Édes Jézuson, édes Jézusom. És nagy kapaszkodó szemekkel nyúlt kis fia felé, ki tágult csodálkozással nézte apját. Aztán feje kissé hátrahanyatlott és távoli hangon szólt nagy szerető hivással: *-A pipám...a pipám. Gyöngyös felugrott, kimeresztette szemeit és vonitani kezdett. Künn az udvaron a baromfu riadtan futott össze, mintha egy nagyszárnyu fekete madár lebegett volna el felettük. A disznó bebújt az ólba és onnan sirt ki. A nap éppen lezuhant a- jegenyék közt és hideg és árnyék állottak a szobában. A hazatérő tehenek bőgése széles nagy barna hullámokban csapott- át a kis házon. Mihály bá szólt;-Szegény Áron sógor már nem fog több berbécstbkányt enni. A tisztelendő keresztet vetett a holtra és rövid imát mondott. Mindenki keresztet vetett. Aztán egy pár vigasztaló szót húzott végig a Szabó Áronné lelkén, Pistát raegcirógatta és elköszönt. Áronné sirva csókolgatta halott párját s most már a kis Pista is zokogott. Az asszonyok jajveszékeltek, a férfiak csendes mondatokat hullattak:-Együtt szolgáltuk a császárt Szentgyörgyön.-Nem tudott úgy harangozni az egész Háromszéken senki sem.-Mikor Gsikból gyalog jöttünk meg, akkora tyúkszeme volt, mint egydió. Úgy vágta ki a szeredai borbély és ő meg sem mukkant.-Szép egy legény volt a magaidején, A Kis Teri úgy bomlott érte, hogy szenes vizet kellett itatni ő kelmével. Egyszerre csak Áronné felkiáltott:-Jaj, odaég a kenyerem! És hagy gömbölyű könnyek között kiszaladt a sütőházba, odaszaladt a pesthez, felrántotta az ajtaját s kezdte kihúzni a kenyereket. Nagy,vastag könnyei ráhullottak a kenyerekre, de a kenyér szaga olyan jó, olyan mindennapi és békés volt, eboen a szagban elolbadt a kétségbeesés. A meszelő Anna hangja szólt:-Segitek én es? Kijött és együtt kalapálták a szép kerek kenyereket; Áronné mondta:-Kár, hogy nincs komló bennük. 22.
