Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 2. szám - Veres János: Tátrafüredi reggel
ja anyja csodálkozó szemét, röptiiben foly tatja: — ,Üj igazgatónk lesz!... Még nincs itt, csak hallottuk, hogy jön. Egy paraszt! Fa lusi tanító! — mondja elbigyesztett szájjal a lány. — Hát az olyan nagy baj? Én is mun kásnő voltam és ... — Bodóné nem fejez heti be mondanivalóját, mert Jolánka a szavába vág. — Nem is az a baj,, hogy falusi, ha nem hogy szlovák! Érted ?! Egy szlovák ember lesz a magyar iskola igazgatója!... Hát lehetséges ez? — Ha jó ember, miért ne lehetne ? . . . Ideje, hogy azt a Lovászt leváltsak! — Hát te is ellene vagy?... Egy ma gyar ember ellen? Bodóné megdöbben. Mit akarhat ezzel a lánya ?! Hátha ez az az ember, akinek ma lakást utaltak ki?! Nem hagyhatja ennyiben a dolgot. — Mit tudod te, hogy mi van Lovász mögött? Hogy beszélhetsz így az anyáddal? Ha szegény jó apád hallaná, úgy elnáspán golna, hogy... Hagyd csak az apámat. Tudom, hogy ö nagy magyar volt! Egy szlovák ember volt az életének a megrontó ja! Bodóné türelme elfogy. Honnan veszi eze ket a badarságokat? Azelőtt sohasem be szélt ilyen hangon. — Értsd meg, — szedte össze utolsó erejét s igyekezett nyugodtan, meggyőzön beszélni, — annak a Lovásznak távoznia kell, az csak megront benneteket... — Miért?! Azért, mert jó magyar?... És inkább egy szlovákot adnak a helyébe, hogy valamennyien) eltótosodjunk?! — ...és ismeritek már az új igazgatót? Tudjátok, hogy milyen ember ? , —- Nem. — Hát akkor mit akartok? Nagyokat lélegzenek mind a ketten, Bodó né is, Jolánka is a felindultságtól. Úgy áll nak egymással szemben, mintha egymást vádolnák és ki-ki a maga igazát védené. Jolánka úgy látszik nem hagyja magát és pökhendien odavágja: — De tudjuk azt, hogy szlovák! Bodóné szeme dühében már szikrákat szór. Nem azért gyűlt hirtelen haragra, mert ilyen szavakat hall, hanem hogy éppen a lánya szájából hallja. Jolánka látja, érzi az anyjában végbe menő változást. (Most könyörgőre fogja a szót. Hátha így többet ér el. — Anyukám, te segíthetnél.. . — Mit?! — robban ki végül1 is Bodóné. — Azt akarjátok, hogy azt a csirkefogó magyar királyi századost védjem? Ha tehetném, magam tekerném ki a nyakát! Jolanka egy lépést hátrál, nehogy csat- tanós pofont kapjon. De ő is, úgylátszik örökölte anyja dacos természetét, kimondja bátran, ami a nyelvére tóiul, mégha fájdal mat is okoz vele a másiknak. — Igazuk van az embereknek, mikor azt mondják rólad, hogy már te is becsehel- tél!... Veled nem lehet tárgyakii! — és feleletet sem várva eliramodik. Egy-kettőre az udvaron terem s hamarosan bevágódik mögötte az utcai kapu ... Narancs és rozsdás színben ég az erdő, vedlenek a fehértörzsű nyírfák, fényes könnyüket a hajnali tündérek kóJcadt, fáradt fűszálakra sírták. V.ERES JÁNOS. Orgiát ülnek a hegyek a színek, kézjegyét az ősz a fákra rója, két csúcs között, ahol nincs bokor sem, hízik a köd lágy vattacsomója. Cicomás vénlány vagy, te őszi erdő, felkelt nap legyezője a pártád. — Járok az úton és arra gondolok, itt járt, itt csodálta az őszt a szavak bús szobrásza, Tóth Árpád. Tátrafüredi reggel Este nem tudott álomba szenderülni. Pedig el akarta űzni zaklató gondolatait, melyek a délutáni beszélgetés óta állandóan háborgatják. Mi történhetett Jolánkával? Űnos-úntalan ez a kérdés jár az eszében s ha le is hunyja a szemét, öCkölnyi betűk kel rajzolódik újra eléje. Bántotta az is, hogy már tíz óra is elmúlt s a lány még nem volt idehaza. Hol lehet? Talán ott, ahol azokra a badarságokra tanítják, hogy rávegyék Lovász védelmére? Érré >nég nyugtalanabb lesz. Mit csináljon? (Részlet a szerző Határváros című ké szülő regényéből.)
