Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 2. szám - Petrőci Bálint: Anya és leánya
Az ebéd (után Bodóné fogja az ásót, ka pát és kimegy a kertbe. Szereti a kerti munkát. Azelőtt is, amikor a gyárból haza jött, itt pihente |ki magát. A friss levegő, a hajladozás elpárologtatta fáradalmát és nyugalmat oltott beléje. Itt szokta rendbe hozni gondolatait. Most is ásás közben fel- felpillant két virággal roskadásig teli cse resznyefájukra, fülében zsong a tavaly óta nem látott, újra vendégségbe jött méhecs kék zümmögő éneke és egészen a leikébe hatol a körülötte röpködő, ágakon pihenő madarak lelket vidámítő dala. S ilyenkor nem egyszer idézi fel emlékezetében napi gondjait, holnapi dolgait s néha felderül a2 arca, amikor jól sikerült tervet agyai k1 magában ... Az ásó könnyen süpped a földbe. Az eső től felfrissült föld még puha, 'tele van nedv-» vei. Egy-két tyúk is kilopózkodik utálta és mohón kapkodnak az ásó nyomán kifordult nyüvek után. Bodóné a felásott részt gyorsan elgereb lyézi s már hozza is a bolgár kertésztől vett paradicsompalántákat, hogy elültesse. A késő délutáni, már a hegyek fölé hajló nap alig ad meleget, csak aranylö sugarai val szórja tele a kertet. Bodóné felegyene sedik egyik kezében a palántával s a 'búcsú zó nap felé néz, mintha csak kacérkodna vele: várjon még, olyan jól esik a hosszú téli hónapok után fürödni az ölelő napsu gárban. Becsapódik az utcai kapu. Bodóné hirtelen az udvar felé fordul. Biztosan Jolánka jött haza. Már hallja is hangját. — Anyuka, itthon vagy már?! — kiáltja az (udvarból és már rohan is ki a kertbe. Nyúlánk, magas lányka. Hosszú, barna ha ja csak úgy lobog utána. Nemrég bontotta ki copfját. Lábai karcsúak és finomvonalú- ak. Mellecskéi enyhén teltek, de még nem ringanak úgy, mint az anyjáé hajladozás közben és mégis olyan tetszetősen dombo rítják ki ruháját, ősz végén tölti be a ti zenötödik évét — De jó hogy már itthon vagy anyukám í — csendül föl hangja, mintha csak .hirtele- nében a templom kis harangja kondulna meg. Anyja még a földibe bújtatja a kazébein tartott palántát s a kapára támaszkodva kérdően tekint lányára, — Hallottad már a nagy újságot?! — kérdi sokatmondóan Jolánka a amikor lát ilyen, az mondottá mindig, mi sohasem öre gedhetünk, csakhogy egyszer megéljük azt a nagy napot... és akkor halt meg sze gény ... — emlékezik elhomályosuló szem mel a nagyaflyő. — Anyám! ne beszélj már megint erről. Nem sírhatunk mindig ... Azt ők sem akar hatják ... Bárhogy as védekeznek mint a ketten a lelket marcangoló emlékektől, egy nap sem telhet el, hogy ne gondolnának a családból kihalt férfiakra ...
