Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 11-12. szám - Mikus Sándor: Vergődés
Valamikori, kisebb körökben jól ismert és kedvelt újságírőnő mesélte a következő tör ténetet. Feszült figyelmű hallgatósága, csupa vidéki úriasszony, alig észrevehető fumigá- lással, affektáló szájrándításokkal kísérte az előadást, amely azonban szemmel látható gyönyörűséget okozott az újságírónőnek. — Hja, kedves barátom, nagyon nagy a hatalma a nyomdafestéknek, akit egyszer megmérgezett, az betege lesz haláláig. Nem tudunk a varázsa alól szabadulni. A nyom dásznak csak az ínyét, fogait támadja meg a betűólom mérges lehelete, de bennünket mindenestől hatalmába kerít, rátelepszik a lelkünkre, mint a gyárkémény füstje, ko- romja a városi bérházakra. Abban lélegzünk valamennyien, kívülről fáradtak és szürkék vagyunk, mint azok a bizonyos bérházak, csupa uniformizált, blazírt emberek, de be- lülről nagyon színesek. Azt hiszem, a leg szebb álmaink nekünk vannak az emberek között. Hihetetlen, hogy mit tud művelni velünk a nyomdafesték! Míg más emberek nek látszólag komolyabb ambícióik vannak, családokat, otthonokat, egzisztenciákat te remtenek, mindig valami konkrét, hasznos teendőkkel foglalják le magukat, mi olcsó, merített papiroson futó sorokban kéjelgünk. Azok az apró kis betűk sokszor fárasztóbb víziókat támasztanak fel bennünk még a boszorkány-szombat látványánál is és na gyobb megnyugvást adnak, mint a hívők üdvözléstudata. Furcsa, nagyon furcsa em berek vagyunk. Én valósággal szerelmes voltam minden sorba, amit valaha is megír tam és nyomdafestéket látott. Sokszor órá kig elmerengtem felettük, — mert mindig módját tudtam ejteni, hogy magamban le hessek szülötteimmel, teljesen egyedül — és olyankor nem volt világ, csak én és a betűim, melyek olykor nagyon idegenek, olykor valósággal a véreim voltak. Álmo doztam felettük, valahol belül csodálatos húrok szólaltak meg bennejn, s azt hittem én vagyok az emberiség, .s aüetűk halma za, a kivetített én-tudat, a legnagyobb való ság. Nem volt utca, ház, kert, virág, szere lem, muzsika, öröm és bánat, sem hegyek, sem tengerek, csak én és a betűk. El tud tam altatni, nagyon sokáig, asszony voltom fel-felkínálkozó nyugtalanságait, mert kéje sebb érzés volt minden szerelmi gyönyörnél ez a szellemi csapongás. A vidék asszonyai hallgattak a kiszámí tott csapás alatt. Az ő szellemiségük nem volt ilyen nyugtalanítóan bohém, ők nagyon megfértek a kisvárosi megszokottságok és a konvencionális férji iga alatt. Az újság írónő lihegő elégtétellel nézett körül a vala mikori bankhivatalnoknékon és kereskedő- néken. Csak a dzsungelek minden mérge lehet ilyen ádáz, mint a hervadt arcból, a félig lezárt szemhéjakból előparázsló szenv telen nézés volt. Az asszonyokat valami ke serű elszántsággal le akarta mezteleníteni, eltökélten megalázva, hogy igazi elégtételt erezzen sokévi mellőzésekért. Ezek, a sze mében csak efféle kis jómódok, oktalan büszkeségek és nevetséges mórikálások ki élvezői voltak, s akiknek egyetlen éltető forrását, a pillangó színességű kis házas ságokat, magában szentesített prostitúciónak nevezte. A viszony persze, a csendes gyűlöl ködést okozó időktől, tizenöt, húsz év óta sokat módosult köztük, kénytelenek voltak egymást elfogadni, mulatságos pátosszal, tönkrement embereknek, sorstársaknak, egyik részen tudomásulveendő a cselédnél küliséget, másrészről a politikai élet katak lizmáját. De a dac tovább élt sokfelé és egy más felé. — Tudjátok, kedveseim, a harmincas években a M. O.-nál dolgoztam Higgyétek el, nagyon perfekt munkaerő voltam, én szerkesztettem a szociális rovatot, az iro- dalmi rovatot, a művészeti szemlét, sőt, még a rendőrségi tudósítások is az én reszor tomhoz tartoztak. Higgyétek el, nagyon meg terhelő volt ez, de épp olyan megtisztelő is, hiszen tizennégy kollégám írigykedését hívtam ki magam ellen ezzel az ambícióm mal. Nem tudom megértitek-e ezt, de ezen a pályán -érheti az embert a legtöbb intrika. A folytonos áskálódás mérgezett levegőjé ben él az ember, ha redakcióba lép. De nem is ezt akarom mondani, hanem azt, hogy ebben az időben ért engem egy nagyon érdekes eset. A szerzői estemre készültem, hetek óta lázban égtem, higgyétek el, ti nem ismertétek meg ezt az érzést akkor sem, amikor a legdisztingváltabb vendégeiteket vártátok ünnepi vacsorára, Vajon, hogy bí Mikus Sándor:
