Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Mács József: Csalódás
CSALÓDÁS Tűz az égi golyó, tikkaszt a hőség, az ere szig futó szőlőindák levelei mögül édes sze mek mosolyognak. A pádon négyen-öten sütkéreznek: öreg asszonyok. A kendő csomója megoldva, a szoknyaderék megeresztve: micsoda idő! Azért kitartóan ülnek a pádon, árnyékot sem az eperfa alatt, sem az istálló mellett nem keresnek. Előbb még valamennyien mondták, adták a gondolatot szájról-szájra, de egyszerre végeszakadt mindennek, hall gatnak, kőkadt fővel néznek a porba. Olyan a pillanat, úgy fest, mintha valaki áhítatos dolgot mondott volna s most nem moccannak, hadd járja át a vérüket, idegei ket a hallomás. Pedig nincs abban áhítat-kívánás, hogy a pádon ülnek. Rendkívüli esemény hozta őket össze. Eszter nenő szép nagy, házas fia fe leségét várja. Minden percben jöhet a kór házból. Fiatalasszonyt várnak újszülöttel. Persze jöhetnének este is, reggel is, hiszen többször szokás megnézni a kis emberporon tyot, de hát a türelmetlenség, meg a szomjas látniakarás! Nagy betegsége, nyavalyája min den vénasszonynak! A gyep szürke a portól s rajta az öreg asszonyok, mint egy-egy égből pottyant hollómadár. Csak a földre néznek, mintha iszonyatos bűntudat terhelné őket. Eszter nenő középen ül, dermedt, fagyos s fejét úgy kezdi ingatni, mint az ósdi fali óra, ha az ütőjét megbillentik. — Ki hallott ilyent, ki hallott ilyent. Alig vót hasa, oszt gyereket szül. Béni, Béni, te gyerek, te gyerek, de megjártad! — Megtúri-e vajon? Meg hát. Más is járt már úgy, oszt megvótak — mondja a leg szélén pihenő öreganyó. — Oszt szépen éltek. Elfelejtették, ami köztük történt — jegyzi meg a mellette ülő. — Nem tudom én, megtúri-e? Szelíd gye rek vót, a légynek se ártott, de a menyem nem szülni ment a kórházba. Saját filemmel hallottam, amint a fijamnak monta, vakbél re gyanús. Hogy a szülésnek még messze az ideje. Kéthónapos házasok. Roppan a kiskapu, régen nem olajozhat ták és jön Darázs Béni. A fiatalember. Az öregasszonyok kíváncsiság-tüze pernyére lobban. Szájra szégyenkezik a szó, félelme set sejt a lélek, Béni az öregek elé áll. Ál mos a szeme, fáradt az arca, csak a tekin tete állja, az élesen vágó, bosszúra éhes. Vág az öregekre s mert azok kukksolnak, mint a csínyen ért gyerekek, tüzesen mond ja. — Maguk miről nyelvelnek itt? — Semmiről, fijam. Az asszonykádat vár juk. Gyön-e már? — bátorkodik meg az szomszédasszony. — Gyön. Gyónni kell neki — préseli a szót kesernyéssé a fiatalember és harago san az édesanyjának: nincs más dolga, a pádon ülni? Eszter nenő felszedelőzködik, a többiek is mozdulnak s Béni nyugodtabban, de csak oly lehangoltan megy a házi műhelyébe. Kala pácsot vesz a kezébe s ráfot tágít a keréken. Kopog a kalapács, csattog a vason, de nem egyenletesen, valahogy úgy, mint a szív, ha fáradt: tompán, csendesen, néha-néha meg állva. A tompa puffanás padra csábítja me gint a vénasszonyokat. Nem beszélnek, a nap küszködő kapaszkodására néznek, hogy a fiatalasszony jön-e már. Nagy kerekedő vihar szelét érzik s a fia talemberre gondolnak, aki az imént rájuk mordult, biztosan a szövetkezetben is meg- szúrták valamivel. A csend köpenyébe takaróznak s a maga keskeny re csapott ösvényén tanyáz a gon dolat. Hogy lesz, mint lesz, hogyan viselke dik majd Béni, megöleli-e az asszonyt, kar jába veszi-e a csöppet? Mert illő körülvenni, tenyéren hordozni. De a gyerek korábban jelentkezett, két hónappal a házasság után. Eszter nenő szoknyája alját nyomogatja a szeméhez. — Mondtam én, Béni fijam, tanítónő az. Te meg közönségese kőműves vagy a szövet kezetben. Nem neked való. Öregebb is tő led. Nem tartasz ki vele. De tuggyátok-e, kötődött. Mikor szólítottam, már nyakig a hálójában vót. Pedig, milyen tanítónő az, amelyik egy kőmívessel is beéri? Nem ren des már az! Az öregasszonyok bólogatnak és megjegy zéseket tennének, hogy a világ olyan össze vissza, az boronál lehetetlent lehetővé, de nyelni kell a kifelé kivánkozőt hamarjában, mert a fiatalember kibújik a műhelyéből s meglátván az időn ülő asszonyokat, az édes anyjára szólt dultan. — Mondtam, nincs más dolga? — Van. Hogyne vóna. A malacnak készí- tenyi. Az aprójószágnak szemet szómyi. Távozásra inti az asszonyokat. Azok men nek is sorban ki a kapun és eltűnnek a be járókban. Eszter nenő meg felteszi a tűzhelyre a fazék vizet ivósnak. A konyhában térül-for- dul, de a fia kalapácsának a koppanása a fülében és nem tud másra gondolni, csak a fiatalasszony érkezésére. Mert megvénült, a hetvenet lépi által, de ekkora izgalom még soha nem csomósodott a lelkében. MACS JÖZSEFT
