Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Mács József: Csalódás
Talán egyszer, nagyon régen viselte meg idegeit a szerencsétlenség, ami az urával történt... Szénáért ment szegény a padlás ra s lebukott a feljárójáról. A robaj oda kapta a tekintetét s az ember halott volt. Amaradtak a gyerekek, maradt a föld s élt három évtizedet özvegyen... Nagy csapás volt, tán annál is nagyobb, ami ezt a sze rencsétlen gyereket a házassággal érte. Nem tud a tűzre rakni, krumplit vagdalni se tud, a kis székre kuporodik és babonás jajveszékelésbe kezd. Mert ezt megszokta, bajban ezt művelte. Az ura elhalálozása dön tötte a babona iszapos mocsarába. Pénze nem volt. S egy ízben a ganajos oldalon ka pált és este lángnyelvet látott a földből fel törni. Jósasszonyoknál kilincselt, miféle jel volt az, és sírásra görbült a szája, amikor megmondták neki, szoknyája alsó széléc kellett volna leszakítani s azt a lángra dob ni. Tömérdek pénz vetette volna fel magát. Azóta mindenben hisz: láthatóban, látha tatlanban s ez nyugalommal tölti el. Csak abban nem hisz, hogy a fiatalasszony érke zése veszedelemmel nem jár. Nem kedveli a menyét, nem is nagyon beszélnek, hiszen esténként minduntalan zavarja, gúnyolja, kineveti. Szíve mélyén utálja az asszonykát, a fiát ellenben félti. Olyat tehet, amiért bör tönbe vethetik. Ez a gondolat elővigyázatra inti s hogy a kalapács puffanásaNegy percig sem szünetel, be les a gyerekhez. Az puffogtat elmerülten zaj, kín fenekén s homlokán és arca pufó- káin annyi a szenvedés, hogy Eszter nenőnek meghomályosodik a szeme tőle. Szól félőn, megszeppenten. — Fijacskám, mit akarsz tennyi? — Az az én dolgom — néz fel az ember. — Mégis, tudnyi szeretném. — Egyelőre az asszonyt várni. — Osztán mit még ? — Haggyon magamra, ha nem akarja, hogy összezúzzak itt mindent! A hang forró, égető, Eszter nenő odább lépeget a melegétől s kint mintha az idő szeme is összeszűkült volna. Egy árnyalattal sötétebb lett a műhely, sötétebb a világ s benne ércesebb, messze hangzóbb a kala pács. Aztán a kalapács zuhogása is elvész, a ház előtt mentőautó motorja zúg fel, mintha épp«i most szakadt volna ki a lelke. Eszter nenő a küszöbre bukik, Béni meg jön ki a műhelyből. Mintha mázsás lábai lennének, nehezen, fáradtan jön. És az asszonyán a te kintete. Ojra más, újra idegen, titokzatos az asszony. És végtelenül ellenszenves. Kar ján a csöppség, ő maga sápadt, teltebb. Mo solyogni próbál, de ami kiütközik az arcán, az fanyarság. Béni a távozó sofőrre pislant és mindent magába fojtva megszólal: — Soká gyöttél! — Vártál? —, így, hidegen az asszony. — Vártalak, — s már a szobában folytat ja — mert nekem most meg kell tapodnom téged! A fiatalasszony minden erejét elrabolja a hasító megjegyzés, roskad az ágyra a gye rekkel s úgy érzi, idegei súgják, ne tegye le a csöppséget. Szorítja gyöngén a kebelére. — Meg se nézed ? — Nem az enyém! — Hit kié, nem a tiéd, Béni? — esdekli az asszony és teszi a sírást. — Négy hónapja ismerlek. És a többi, az öt hónap hol a büdös istenben van ? A fiatalember szinte üvölt s a pámás szék be süpped hallgatni. A kínok, a fájások té pik, nyúzzák a szívét, görcsösen markolnak a torkába, fojtóan nehezednek a mellére. Beházasodott. Tanítónőt vett el. Aki már terhes volt. És nem tőle terhes, mástól. Ugrásra feszült inakkal fordul az asszony felé, aki úgy tartja a csöppséget, mint a megmentőjét. A kis poronty leheletszerűen piheg s olykor kezecskéjét emelve mocorog. Az embert, a támadót meghökkenti. Hőköl nek benne az indulatok, valami köszörüli le az élüket s eluralkodik Bénin, akinek mos tan minden mindegy. Emberek gúnyoros, szánó, képmutató szó záporába került már tegnap is, ezt tapasz talta a mezőn. De mi tévő lehet? Megháza sodott. Papírok, irományok a házasság mel lett szólnak és a szív, az ő szíve olyan, mint ha nem is házasodott volna. óh, törékeny asszony, ülsz az ágyon, ka rodban a kis emberpalántával, májusban, virágok nyiló tengerében szeretett meg az urad s te már hervadt voltál. Az arcod rán cos, a szemed alja karikás volt, a lábad vé konyka. Mivel hatottál rá? Tarti járásoddal, pökhendiségeddel ? Mikor kis cókmókoddal megérkeztél, úgy mentél végig a falun, mint aki nem is a lá bán lépked. Fennhéjáztál, holott a „foly jon” szócskát sohasem tudtad helyesen le írni. De nem is törekedtél, hogy megtanuld, öregapád mindent megtett, hogy tanítónő légy, mert megtévesztetted és ő azt hitte, hogy szíved vágya a falusi zöldre mázolt asztal. Pedig te csak azért törtél ki a har madik völgyből, hogy ne maradj meg vén lánynak. Vándoroltál egyik faluból a másik ba s itt kikötöttél. Béniben észrevetted az együgyűt, a tapasztalatlant. Mily nehezen perceg az óra mutatója. S milyen kínosan mozdul az emlékezés rúgó- ja. Künn sötét, szélcsendes az este, bent az önvádolás zivatara. Csak gyorsabban telne az éjszaka és virradna, virradna. Lenke, mert így hívják a tanítónőt, lop va, félve pislogott előbb Bénire, most meg bontja ruháját és egyik melle úgy buggyan ki telten a blúzból, mint a tej. Emeli a gye reket magához és szoptatja. Tejszag ömlik az emberre, csodálatos, kábítóan jó tejszag. Béni felemeli a pillantását az asszonyra, az