Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Lukács László: Favágó - Lukács László: A költő utolós verse
A tarkón imár bő verítéke gyöngye pereg „Bár sose sújtott volna beléje!” — fújva liheg. Két gúnyos szarka ül a falombban feje fölött, s „lám úgye mondtam, lám, ügye mondtam?” egyre csörög. Ha egész erdőt játszva ledöntött e jobb meg e bal — megölheti könnyen a büszke fadöntőt a szarkakacaj! Mert dönteni könnyű a karcsú juharfát s leroskad a bükk, de győztes a tölgy! Elkapja a baltát és vissza is üt! 1941 Lukács László Jó a holtnak a temetőben, nem agnoszkálja senki sem, bogár és pondró túrta földben háborítatlanul pihen. Márványajtaján nem kopogtat se nyomozó, se porkoláb. „Elköltözött” — olvassa címét és nem is kutatja tovább. Jó a madárnak, jó az ebnek, csigának lenni, jó az is, mezei ürge, ha lehetnék, elmennék vígan annak is. Félévre szokőkúttá válnék, csobognék habzón — névtelen, volnék fiók, mely némán tátong, lennék szög, ládafeneken, szöknék magamból, énem élő börtön, mely együtt jár velem, vagyok magamnak fogdarácsa, önmagam buktató verem. Vedleném, mint tavasa kígyó, nem sima bőröm, csak nevem, lennék valaki más személye, ki él tán Kiskunhegyesen. Ködsapkát nyomnék a fejembe, meglépnék mérföldsarukon, de nincs írás, mely köddé tenne, pecsét, mely bűvpárába von; élek, mint pont a mértanábrán, oly pontas-felderíithetőn, kerület, utca, ház meg ajtó adatja adva — s benne én. Lebegek, minit a por a fényben, villanok, el is tűnhetek, a holnapom még sok-sok év, de pár kurta óra is lehet Harmincnyolc éves épp ma lettem, Be sok! — máskor ezt mondanám, de ma csak sóhajtva keveslem: és kérdem: miért ily korán? 1944. március 31. Lukács László Beszaladt a fába a fejsze de benneragadt A suhintáshoz volt «dühe, mersze, de mégsem hasadt ketté a kemény cser; tölgy foga tartja a csorba vasat Mint tigris az őzt, mint vizsla a tarka fürj madarat Most ránghat a kéz, rángatja belőle s nem befelé, lám, a cbioső élt; könnyebb előre, mint visszafelé! S most bökheti húzva, taszítva, feszítve; nem mozdul a vas. Szebb volt a suhintás bősz, remek íve, mint e makacs konok tusa meddő ide-odája. Semmi remény! Nem aki adja, de aki állja — — az a legény! Favágó A költő utolsó verse
