Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Mózsi Ferenc: A népi muzsikálás útja
város félpolgári zenekultúrájának kiegyen lítő és annak idején tisztító munkáját is vé gezték. A falu dallamait feldolgozták, a város nóta és táncmuzsika szükségletét kielégítet ték. Ösztönös zenészek lévén, legtöbbször dilettánsok kottázták le dallamaikat, aminek hátrányát ma a kutatás idején nagyon érez zük. De így is megállapíthatjuk, hogy nótáik, táncaik és verbunkosaik képviselik a nyugati zenekultúrától elmaradt 18. és 19. századbeli magyar zenét. Igazi értékük azonban az előadó képessé gük. A népi zenészek közt akadt virtuóz tehetségek, zeneszerzők, híres népi zeneka rok érdeme, hogy nagymértékből hozzájá rultak a 19. század reprezentáns, propagatív nemzeti zene stílusának kialakulásához. E virtuóz tehetségek, zeneszerzők közül éppen a legkiválóbbaknak igen sok kapcsolatuk van a mi vidékeinkkel. Pl. a nagyhírű prímás, Barna Mihály a szepesmegyei Illésfaván gróf Csáky Imre bíboros szolgálatában állt. A 17. és 18. század fordulóján Barna Mihály részt vett egy Radványszky menyegzőn is, Radvány- ban. Kívüle még 11 muzsikus volt ugyanak kor ott. Barna játékával azonban annyira kitűnt, hogy ebből az alkalomból lefestették őt gróf Csáky-féle egyenruhában és a kép re a következő feliratot tették: Barna Mihály, Magyar Orpheus. Fáy István adatai szerint a nagyhírű prímás később II. Rákóczi Ferenc udvari muzsikusa lett. Czinka Pannát, a le gendás hírű női prímást Lányi János, gömöri földbirtokos taníttatta hegedülni Rozsnyón. Bihari János, zeneszerző, a magyar verbun kos zene legkiválóbb művelője a csallóközi Nagyabonyban született. Dunaszerdahelyen és Bősben tanulta meg oly mesterien játszani a nép dalait. Bihari meg a hosszú ideig felvidé ken élő cseh származású Csermák Antal és a pozsonymegyei születésű Lavotta János an nak a „virtuóz triásznak’* a tagja, mely a 19. század magyar zenéjében korszakos jelentő ségre emelkedett. De sorolhatnánk tovább: Lévai Miska, kiről a csallóközi magyar költő, Amádé László ír oly nagy lelkesedéssel, Berki, Sárközi, Oláh, és más virtuóz tehetségű népi muzsikusok működtek Szlovákia terüle tén, dolgozták fel az itteni magyarság me lódiáit mesteri módon. Felvethetjük a valaha annyit vitatott kér dést: vájjon népzenének nevezhetjük-e a cigánymuzsikusok zenélését? Kodály Zoltán, „A magyar népzene” című tanulmányában (Egyetemi nyomda, 1943 ; 57. old.) ezt írja: A cigányzenész néprajzi értéke annyi, ameny- nyit a városi dal- és tánczenén felül tud. Mikor a nép dalait játsza, tárgyunkhoz tar tozik." Népzenészeink muzsikálása mind zenei anyagában, mind előadásmódjában magyar népi gyökerekből indult ki, tehát nem ci gányzene, hanem magyar népi muzsika. A népi zenélés nagyságának tetőfokára a 19. században jutott, mikor mind nemzeti, mind propagatív szempontból elsőrendű he lyen állt. A falu nótáit, — ha cifrázva és változtatva is, — de átmentették. Az éppen akkor nemzeti öntudatára ébredő városi pol gárságot pedig részben a saját, részben pe dig az „urak” által szerzett nótákkal elégí tették ki. A népi zenélés virágzó korszaká ban a szabadságharcot megelőző időben, — éppen népi erejével — egységbe tudta fogni nemzetünket. A múlt század második felétől kezdve azonban ezek a zenészek egyre inkább azokat szolgálták, akiknek kezében volt a pénz és a hatalom, egyre inkább az úri dilet tánsok magyarkodó nótáinak terjesztésére tértek át s játékmódjuk is ennek megfelelően züllött le, vált sallanggal teli cikomyás mu zsikává. A népünk zenéje és a népzenészeink muzsikája között ilymódon létrejött a ket tősség. E kettősség megszüntetése egyik fel adata a magyar szocialista kultúr forradalom nak. A felszabadulás után a élvonalbeli zene karok, elsősorban a Magyar Rádió Csehszlo vákiában is járt Népi-zenekara végez e téren korszakos jelentőségű úttörő javítómunkát* A felszabadulás adta lehetőségek a népi zené lés soha nem látott, sőt még csak nem is álmodott virágzásának korát, további fejlő désének nagy lehetőségeit nyitották meg. Csehszlovákiában ez irányító munkával le maradtunk. Dolgozó népünk jelentős tömegei nem tekintik magukénak a népi zenélést egy részt azért, mert népi zenekaraink majdnem kivétel nélkül azt a zenét és stílust játszák, amelynek művelésére az elmúlt mostoha kor szak nevelte rá muzsikusainkat. Másrészt pedig azért, mert — főként a városok és nagyobb falvak lakossága — népzenészeink től olyan sokoldalúságot követel, melynek kiélégítésére a zenekar már csak hangszer összetétele folytán sem vállalkozhat sikerrel. S így a szakadék a tömeges népi muzsikálás és a közönség közt egyre nő. Népzenészeink ezt érzik. Sajnos azonban nem a jől előadott, a zenekar jellegének megfelelő ízes népi mu zsikával, — de félrelökve a Felvidék e téren olyan gazdag tradícióit — falvaink és váro saink szórakoztató helyein „szalonzenével”, bécsi operettmuzsikával és az e zenekari ösz- szeállításban szinte élvezhetetlen „modem” tánczenével próbálnak közönséget toborozni. Ebből származik az, hogy a nép üdülő és szórakozó alkalmain és helyein háttérbe szo rul a népzenészek szerepe. Nagy számban zenei foglalkozás nélkül maradnak és egyéb kenyérkereső pályára mennek. Pedig a muzsikálás e formájára is nagy szerep várna tömegeink szórakoztatásában és művelésében. Mert míg az egyik oldalon né pünknek a „Népművészeti Alkotás” nemes mozgalma segítségével a népi kultúra, a népi tánc, a népi zene reneszánszát sikerült meg teremtenie, addig a másik oldalon a tömeg- szórakozóhelyek műsorai a kozmopolita szel lem legerősebb bástyái. Népzenészeinknek, felelevenítve a múlt nagyszerű hagyományait, ízes magyar népi muzsikával kell visszahódítaniok dolgozóink szívét. Dolgozó népünknek viszont önmaga hangját kell keresnie és számonkémie nép- zenészeinktől, akiknek tökéletesen meg kell ismemiök a magyarság több mint ezeréves zenei anyanyelvét, dallamait, szövegeit. Hogyan kezdjük meg ezt a munkát?
