Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Mózsi Ferenc: A népi muzsikálás útja
A népi muzsikálás útja Az utóbbi egy-két évszázadban, de különö sen mintegy 150 esztendeje népünk zenei szórakoztatásában jelentős szerepet játszik a cigánymuzsikusokból álló népi zenekar. Formáját, összetételét ismerjük: a zenekar élén áll a prímás, aki játékával vezeti, irá nyítja az öt-hattagú együttest. A játszott dalok sorrendjét, tempóját, a zenekar mu zsikájának hangerősségét többnyire ő szabja meg és az ő művészi egyéniségére támasz kodik az egész zenekar. Mellette ülnek a ze nekar tagjai: a másodprímás, népiesen sze- kundás, vagy terces, a cimbalmos és a pártagú segítség: a bőgős, egy hegedűs és egy mélyhegedűs, azaz a kontrás és a brá csás. Ezenkívül még mint díszítő-hangszer ott találjuk a kisbőgőt és a klarinétot, né piesen sípot. Előfordul, hogy ezek közül az egyik másik hangszer hiányzik, vagy ennél több hangszer képviseli valamelyik szólamot. Néha két sípos, vagy két kontrás muzsikál a zenekarban. Ezt a megejtő közvetlenséggel ható, válto zatos műsorú együttest nemcsak nálunk is merték és kedvelték, hanem az utóbbi jó- néhány évtizedben mondhatni az egész világot bejárta. Magyarországon a XV. században tűnik fel a hangszeres zenének ez a formája. Mátyás király feleségének, Beatricének csepelszigeti muzsikusairól, mint lantosokról, II. Lajos ud varában, mint cytharát (hegedűt) pengetők ről, történik említés (1525). A lassan kiala kuló zenekar kerete már a 18. században megállapodott, s az nagyjában azonos volt a mai összetételével. E zenészek működése egyrészt a zeneszerzés, másrészt az előadás területére esik. Mint zeneszerzők a falu és a kaptam zsebemből a zsíroskenyeret és az egyik felét odadobtam a kutya élé. Mindjárt megfeledkezett a csibékről, lenyúlta a kenyér tetejéről a zsírt, aztán jóízűen megette. Eközben a kocsi veszekedő szomszédunk háza elé ért. Csak hangfosziányokat hallottam, amint az asszony rikácsolva szidott, átkozott valakit. A madzag végét rátekertem egy kiálló szögre, aztán bebújtam a bódé sarkába egy üres kátrányoshordó mögé. Kabátommal be takartam a kutyát. Most már biztos voltam benne, hagy az asszony idekiSdi a sintért. Amint belenéztem Morzsa kutyám hűséges, fekete szemébe, kicsordult a könnyem. Lát tam, amint a nyakára teszik a hurkot és be dobják a többi kutya közé. Megrázta vádamat a sírás. Arcomhoz szorítottam a kutya fejét, ö meg oldalvást elkezdte nyalogatni a sze memből kifolyó könnyeket. Lépések zaja közeledett. Lenyomták a ki lincset, az ajtót ráncigáiták kifelé. A kötél egy ideig tartott, aztán a szeg meghajolt és lecsúszott róla. Az ajtó nagy durranással a bódé falának vágódott. Hangosan kiszakadt belőlem a sírás. — Mi az, már te is tudod? — hadottam apám csodálkozó hangját. Előbújtam a hordó mögül. A sírás még rázta a vádamat. Csak néztem kitágult szem mel, szó nélkül apámra. — Szólj már, honnan tudtad meg? — Mit kellene tudnom? — szepegtem. — Valaki elárulta a mérnöknek, mit aka rok, ezért ma délután elbocsájtottak. Most már nem kérhetek tőle az építkezéshez segít séget. Végighordozta tekintetét az üres telken, főleg azon a helyen, ahol a ház épült volna. Aztán csöndesen megszólalt. — No menjünk, fiam, nem építünk mi már házat sohasem. .Milyen különös’’, gondoltam magamban. Mi is elhagyjuk ezt a helyet, mint a fecskék. Bennünket az irigy emberek jelöltek meg. Hazafelé menet Morzsa kutyám elfelejttette velem apám nagy bánatát. Boldogan futkáro- zott mellettem. Nagyokat nevetve dobban tottam feléje. Örültem, hogy megmentettem életét. Nem tudtam megérteni, miért tépked mellettem olyan gondterhesen az édesapám. KOMÁROMI R. JÁNOS
