Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Sándor Károly: Legalább ennyit…
Varga Ibolya játékra tanítja a kicsinyeket Nemcsak ez a gondja ennek a gondos pe dagógusnak. — Az estéim is gyakran lefoglaltak. Sok szor tizenegy óráig, éjfélig is eltöprengek, ha valami probléma merül fel tanítás közben. Nem az igazgatói teendőket értem, hanem egy-egy gyerek ügyét, sorsát, a tanítás köz ben felmerült nehézségeket. Aztán itt van a község. Két éve heteken keresztül pontos gazdasági statisztikát készítettem a község gazdasági állományáról, felmértem a község határát. Sokszor ilyen gondok sem hagynak aludni. Nem egyszer hívnak kimutatást ké szíteni a községházára, vagy a szövetkezet irodájába. Ilyesmit nem tudok megtagadni, még ha nem is kötelességem. Szüksége van ezeknek az embereknek a segítségre! Miért húzódnék el tőlük? Elvállaltam a kétéves mezőgazdasági tanfolyam vezetését is, ahol a téli hónapokban novembertől májusig ta nítunk, meg a körzeti pedagógus munkakö zösség elnöki tisztségét is. Ezekkel a dol gokkal mind szabadidőmben kell foglalkoz nom. Vagy látná azt, hogy néha valóságos röpgyűléseket tartunk itt az udvaron a Csemadok funkcionáriusokkal, egy-egy kul turális megmozdulás alkalmával. S valóban, mintegy igazoláskép eszembe jut a néhány félórával előbb beköszöntő munkásember, aki ünneplősen kiöltözve ott- járt és tiszteletteljesen valami munkára kérte meg az igazgatót. — Igazgató elvtárs, jöjjön el a gyűlésre, tetszik tudni, el kéne már intézni azt a tag díj ügyet. — Nem lehet ezeket a dolgokat félvállról venni. Valahányszor művelődési estet ké szítek elő, mindig arra gondolok, hogy meg csinálnák ugyan mind az én munkámat ezek az emberek is, de talán nem olyan sikerre!. Hát nem lenne bűn elzárkózni előlük? — Hát az önművelésre jut-e még az ide jéből ? — Jut. Az újságolvasás is öröm nekem. Nem tudja elképzelni ezt mit jelent, csak akkor érezné, ha itt élne. Kicsit távol esünk a nagyobb helyektől, vonatok ugyan jönnek- mennek, hozzák a híreket Pozsonyból, Szer dahelyről, de az életet, már a pezsgőbb, mozgalmasabb életet, szóval a kultúrát, az ország-világ dolgait, híreit az újságok és folyóiratok jelentik nekünk. No meg a mozi. Az nagyon látogatott nálunk. Én naponta olvasom a Pravdát, az Oj Szót, meg öt-hat magyarországi folyóiratot. Kötelességből is, meg kíváncsiságból, de ha szabatosan akar nám kifejezni, azt mondanám: kultúrszom- jamat kielégítendő. — Nézze kérem, — teszi hozzá magyará- zólag — banális dolog lenne ezzel dicseked ni, de újság, könyv meg folyóirat nélkül úgy érezném magam, mintha valaki a tanítási segédeszközöket, vagy az iskolai katedrát akarná elvenni tőlem. Aztán a könyvszekrényét mutogatja bent a nagyon szépen berendezett nappali szobá ban. — Jókai valósággal dajkám, nevelőm volt diákkoromban, — mutat a szép Jókai soro zatra. — Az első fizetésemből meg is vásá roltam az egész sorozatot, Mikszáth, Mó ricz, Móra, József Attila, Juhász, Kosztolá nyi, Ady pedig valami kimondhatatlan em beri önérzetet adott nekem. Biztonságot — mutogatja a tömött könyvsorokat. — Emitt külföldiek vannak — fordul hirtelen felém és kihúzza Thomas Mann vaskos József-ét. — Ez a könyv érdekes. Tán három éve olvastam el, de hihetetlen élményt jelentett nekem. Ismertem őt, de inkább folyóiratokban közölt novellái után. S ahogy éhesebben olvasni kezdtem őt, a József után, mintha a világ mostani vajúdó kérdései szólaltak volna meg bennem. A modern írók közül a legjobbnak tartom. ötvenkét év s harminc év szolgálat után derűsen vezetgeti a nagyabonyi gyerekeket az élet felé a jó öreg tanító. A helység kocsmájában egy helyi notabi- litás, egy vastag orrú öreg mesterember azt mondta nekem: — Igazán, kimondhatatlan jó ember a ta nító úr. Nincs még ilyen okos ember a fa luban. De ez a véleménye a failu elöljáróinak is róla. Kellenek is az ilyen derűs, bölcs, öreg tanítók a szellem világosságára ébredező kis falvakban. — A fáról leesett egy alma ... Megüthette magát szegény. — Szeretnék én alma lenni A csókos ttdis szád szegletén. S rajta csüngve maradni A halálig szeretnék én. De iha leejtesz, mint fa az almát, Legalább ennyit mondj: szegény... Legalább ennyit... Sándor Károly: