Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Fábry Zoltán: A vén cigány. Versmondás és versértelmezés művészete
A VÉN CIGÁNY A líra, ez p tegnap félvállról kezelt mű faj, ma egyre növekvő népszerűségnek ör vend, a líra közszükséglet lett. Soha annyi verskötet nem jelent meg, mint napjaink ban, soha verseskönyvek így el nem árasz tották a könyvpiacot, műit ma. A magyar irodalomban szinte egyre-másra bukkannak fel új tehetségek, olvasók türelmetlenked nek, viták hangoskodnak, Juhász Ferenc már egy év óta a pro és kontrák tárgya, Illyés Gyula és «Szabó Lőrinc új kötetei napok alatt fogytak el és az új kiadás ellenére már sehol se kaphatók: felszívód tak, mint hosszú szárazság után az éltető eső. Poétanép a magyar. Az volt tegnap és az is maradt: ez legsajátosabb önkifejezése, mondanivalója, filozófiája. Petőfi, Ady, Jó zsef Attila: mindennél pontosabb és hite lesebb magyar történelmet dokumentálnak. Ez a lírai burjánzás, ez a lírai elsőség, a lírai kifejezésnek ez az önállósulása és mindenre vonatkoztathatása, egy új, önálló művészetet kreált: a versmondás művésze tét. És az sem véteti«», hogy ez az előadó művészet, ez a versmondás miért éppen Magyarországon futott oly magas tökélyre, és miért van e művészetnek épp itt oly nagy és szinte felülmúlhatatlan gárdája? Adassék itt tisztelet az elsőnek és úttörő nek: Ascher Oszkárnak! Ahol a líra a leg- magasabbrendű önkifejezés, ott az önkifeje zés tolmácsolása csak a legmagasabb szin ten történhet. Ahol életszükséglet a líra, ott a versmondás is az. Ahol a nagyok lírikusok, ott nagyok a versmondók is. A versmondó csak a lírikussal adekvát művész lehet, konzsemális egyazonosság. A versmondás magyar viszonylatban nem lehetett és nem maradhatott a színész má sodlagos mellékfunkciója, a lírai elsőbbség nem elégedhetett meg a tolmácsolás má- sodlagosságával. A líra sajátságos magyar szerepe önálló közvetítés nélkül veszít el sődleges átütő erejéből, országos visszhang jából. A vers nehéz műfaj, a legnagyobbak ebben lettek a legnagyobbak. A verstolmá csolás sem lehet meg e nehézség nélkül. A versmondás önállósága, önállósítása nap jaink egyik legbiztatóbb és legszebb kultu rális eredménye. A versmondás nem — szerepjátszás, nem színészi produkció. Jól szavalni, az igazat igaz hangfekvésben mondani, nagyon nehéz. A jó szavalat: áttétele, átvétele a költő egész valójának, megfejtett titkának. A vers lé nyegét megkeresni és megtalálni: a legiz galmasabb szellemi torna. A vers inter- pretálója csak az alkotó hasonlatosságára teremtett képmás lehet: egyezés, a vers mondás pillanatára beálló egyazonosság. Emberséges vers ember — tehát emberség — átvétele nélkül elképzelhetetlen. A vers gondolati tükrözés nélkül vakvágányra té ved. A költő a probléma egészét sűríti, de ő maga e művelettel és e műveletben tovább nem aprózható, nem ismételhető. A költő nek, a versnek közvetítőre, interpretálöra van szüksége. A versnek versmondásra, versmondóra, aki önállóvá, egyedülvalóvá teheti művészetét: költészettel egyenrangú vá. A versmondás ott éri el tökélyéig ahol ez az egyenrangúság megvan, ahol a tol mácsszerep nem érződik, ahol a vers úgy él, mintha a versmondás pillanatában újra megismétlődött volna az alkotóteremtés köl tői csodája. A versmondás önállósága és önállósítása napjaink egyik legfőbb művé szeti parancsa. A tavalyi pozsonyi József Attila-iinnep- ségek fényét — a költő élettársának, Szán tó Juditnak jelenlétén és előadásán kívül — a két legkiválóbb magyar versmondónak, Palotai Erzsinek és Horváth Ferencnek sza valatai növelték. A hallgatók — szlovákok és magyarok, értők és érzők, — szinte megbűvölten hallgatták, hogy ez is lehet, hogy ezt csak így tehet. Itt valami újnak tapsoltak: az egyenrangúságnak, a mara déktalan értelmezésnek, a tolmácsolás, köz vetítés legnehezebb művészetének, mely íme első hallásra egyszerre lopta szívbe és agyba a költő egész valóját. Kritikus vagyok. Tisztem az értékelés és a lírán belül az értelmezés. Nem minden vers száll közvetlen a fülbe. Goethével, Ril kével, Hölderlinnel és Trakllal, Browninggal és Elliot-val, Apollinairrel és Lorcával, Ady- val és József Attilával, Babits-csal és Kas sákkal, sokan és sokszor birkóznak, hógy maradéktalanul átvehessék értelmét és meg érthessék lényegét. A versmondó tiszte sem más: tízszer, húszszor, százszor kell elol vasni a költeményt, hogy minden szót meg felelő világításba tudjon és lásson, ki keli tapintani a homályos pontokat, felfedni a A versmondás és versértelmezés művészete FÁBRY ZOLTÁN:
