Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Mikus Sándor: A jó tanító
Hazafelé az & kólából kollegákat, akik egy életet leéltek egy falu ban. — No, azt hiszem — nevette el magát tán kissé kényszeredetten — most már ebben a faluban élem le az életet. S meg is lennék elégedve vele. Ez a falu van olyan kedves nekem, mint az eddigiek, a gyerekek sem jobbak, vagy rosszabbak, mint másutt. Meg szerettem az alatt a négy év alatt amióta itt vagyok az egész falut népével, problémái val együtt. Van ennek a falunak olyan jő ezerháromszáz hektárnyi szántóföldje és nagy részén a szövetkezet gazdálkodik. A földművesek kilencven százaléka már a szö vetkezetben dolgozik. Még sincs nyugalom a faluban, mert ott van az a néhány gazda, aki még saját földjét műveli. Itt is van a szomszédban két ilyen gazda, Mocsári meg Hviezdár. Ezek viselkednek a legkonokabbul. Aztán a „szigetiek”! Kint a kis szigeten van minden gazdaságuk, állatokat tartanak, övék az egész határ, tele vannak gyümölccsel. No, ezek már szelídebbek, de folyton alku doznak. Nehéz őket is hajlítani. Éppen ma este lesz egy gyűlés, engem is meghívtak rá, ott ismét róluk lesz szó. Megpróbáljuk meggyőzni őket az ésszerűbb, szövetkezeti gazdálkodás előnyeiről. — Különben nem ez adja nekem a napi elfoglaltságot — folytatja —, kevés is len ne ahhoz. Tanítás után három-négy órát elvesz tőlem az előkészület a másnapi taní tásra. Megmosolyognivaló, de én olyan gon dosan készülök fel a tanításra még most is, mint elsőéves tanító koromban. Az idén százharminc gyerek tanul az iskolánkban, s négyen tanítjuk őket: én, a feleségem, meg két új kollega, a Szabó gyerek, meg a kis Varga Ibolya. Fiatalkák még, ez az első szolgálati évük, de lesz belőlük valami. Ne héz egyelőre nekik még a tanítás módszer tani része, hiszen csak az évek tapasztala taival jön a módszertani tudás. Mert ez a tanítói mesterség alfája és ómegája. — Itt vagyok például én, a problémámmal — néz maga elé elgondolkodón. — Harminc évi gyakorlat kellett hozzá, hogy rájöjjek: a tankönyveken módosítani is lehet tanítás közben. Ne nézzen rám csudálkozón, nem szentségtörés ez, nem a tanterv semmibe vevése, csupán egy kis lelkiismeret-sugallta ésszerűsítés. Módszeresen lehet tanítani in duktive és deduktive is, de bennem évek óta kialakult az a nézet, hogy könnyebb a ta pasztalatból szabályt csinálni, mint fordít va alkalmazni. Különösen áll ez a nyelvta nulásra és az effektiv ismeretekre. Most már kezdem a szlovák nyelvet úgy tanítani, hogy többet beszélgetünk az órákon, elvet ve a verbális tanulást, és a nyelvtani sza bályokat meg a grammatikát csak másod sorban azután vesszük elő. Tudniillik abból indulok ki, hogy a nyelvtanulás alapja a beszélgetés. Ismétlem, nem nagy újítás ez, csupán a munkámat akarom eredményesebbé tenni. Lehet, hogy rámegy egy év is míg valamit elérek vele, de nem sajnálom a fá radságot. Kissé bosszantó az, hogy a tan tervek nem eléggé átgondoltak, s a tanköny vek is kifogásolhatók, de a tanító, ha lelki- ismeretes, egy kis rutinnal sok ferdeséget helyreigazíthat. No, ki tudja megmondani? Egy nagy, hús ámyatadó fa alatt ülünk a kis tanítói lak udvarán és csendben be szélgetünk a tanító életéről. Körülöttünk a gyepes udvaron csirkék és a koraősz árnyai játszadoznak a gondos virágágyak között. — Mennyi szabadidőt engedélyez az isko la a tanítónak? — kérdezem Pál Rudolfot. — Ha lelkiismeretes vagyok, keveset — nevet az öreg rektor. — Kérem, én nagyon korán kelek, különösen tavasz idején és így nyárutólján, ősszel. Van úgy, hogy már haj nali négykor talpon vagyok. Itt van egy nagy darab kertem, — mutat az udvar végé be — szabad időmben ebben dolgozgatok. Kapálgatok, locsolok. Megtermi nekem a konyhára valót, zöldséget, krumplit, kukori cát, gyümölcsöt. Most nagy részébe kukori cát ültettem és nagyon büszke vagyok rá, hogy mondhatni, a legszebb kukorica az én kertemben terem a faluban. Persze, tudnia kell, hogy itt a Csallóközben széltibe-hosz- szába szép kukoricák teremnek.