Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Mikus Sándor: A jó tanító
iskolábalépés napját, amelyre minden szep tember elején kicsit emlékező búval gondo lok. * Joviális külsejű, őszes, pirospozsgás öreg tanító, az igazgató, vezetgetett másnap az iskola folyosóján tanteremről tanteremre, mutogatva nekem a szép új iskolát. — Kérem szépen, ezt az iskolát még ezerkilencszázharmincnyolcban építették, de egészen olyan, mintha csak egy-két éves lenne. Nagyon szép egy modem iskola ilyen faluban. Ha jól szétnézett a községben, ész revehette, hogy nincs is ehhez hasonló épü let több. Sorra nyitogatja előttem a tantermek aj- tait, s minden nyitásra bentről a már ismert éneklő köszöntés a felelet, húsz-harminc gyerektorokból előtörve. Napfényes, tiszta tantermek fogadtak mindenütt és példás egyenességgel álló gyerekek. — Nos, hát itt vannak a riport-alanyok — mondja mosolyogva az igazgató, Pál Rudolf. — A gyerek mindig hálás téma író, vagy újságíró számára, csak meg kell keresni a gondolataihoz és érzésvilágához vezető utat és akkor megnyílik a gyerek lelke. Valósá gos aranybánya tele csupa jó hajlandósággal, szeretetreméltó igyekvésekkel. Legalább is én ezt szeretem bennük látni mindig. Akkor is, ha közben néha rossz fát is tesznek a tűzre, mert egynémely csintalanság után sohasem szabad ítélkezni a gyerek felett, akinek a lelkivilága a legfogékonyabb min denféle hatásra. Aki ezt nem tudja, ne lép jen pedagógiai pályára. Tudja, szeretnék a magam tapasztalataiból, Ítélőképességemből és érzéseimből átadni, hogy egy kicsit a pe dagógus szemével lássa ezeket a kicsinyeket. A kicsinyek közben bámuló tekintettel forgatták fejecskéiket felénk a széles, nagy ablakon sugárözönnel bevágó napfényben. Majd meglátja őket munka közben és ak kor szabadon ítélkezhet saját maga fölöttük. Mert munka közben ismerhetjük meg leg jobban az embert. Hallgassa meg a tanítási órákat s ismerkedjék meg velük. Éppen számtanórára kukkantottam be és a várható számtani példákon felül valamivel többet is kaptam. Már több, mint félórája ültem a nekem szűk padok egyikében, ami kor a tanító ezt a példát adta fel egy önér zetesen kiabálva felelgető gyereknek, aki Piri névre hallgatott. — Ide figyelj, Piriké! Tudod biztosan, hogy az elmúlt napok egyikén innen a szö vetkezetből 18 kaszás elment szénát kaszál ni Csehországba. Nos, ebből hazajött 7 em ber. Mennyi maradt ott még? — Tizenegyen maradtak ott? — S miért tizenegyen? — Mert tizenegy meg hét, az tizennyolc. — Na, jő. De miért mentek el olyan messzire innen a mi szövetkezeteseink ka szálni ? Meglepetve nézek a tanítóra, a gyerekek re is, mert ez már cseppet sem számtani feladat. — Azért, mert haszontalan gyerekek fel gyújtották a szövetkezet szénáját. És ennek a helyébe hoznak most a kaszálásért onnan szénát. Ezt a feladatot és ugyancsak meglepő fe leletet egy beszélgetés követte, amolyan erkölcsi célzatú beszélgetés, s csak úgy röpködtek a levegőben az ujjak, hogy min denki hozzátegye a maga véleményét. Ez is a jó tanító műve, aki úgyszólván kapásból tanít és nevel egyszerre, bármi is az iskolai példa. Sok szép feleletet hallottam még az iroda lom kis, iskolás muzsikáját megszólaltató gyermékszájakból, láttam az arcokra kiülő bámulatot, amit az évtizedek óta tanító idős pedagógus a szlovák szavak újdonságával varázsolt, láttam a szép gyepes, kertszerű iskolaudvaron hancúrozó sereg féktelen jó kedvét s mindvégig az volt az érzésem, hogy nagyon örömteli érzés lehet a gyerekek gondtalansága és a tanító örökké figyelő és aggódó tekintete mögött megbújó elégedett ség. — Nehéz még velük bírni ilyenkor szep tember elején — néz ki az óraközi szünetben az ablakon Pál Rudolf. — Nem eléggé figyel mesek, mert a nyári szünet egy kicsit el szoktatta őket az önként vállalt figyelemtől. Meg aztán ezek falusi gyerekek; odahaza ilyenkor még a szülők, hacsak szerét tehe tik, befogják őket libalegeltetésre, tehénőr zésre, meg a kisebb testvérek pesztrálására. Persze rendszerint nehéz a szülőkkel meg értetni az iskolai mulasztás kellemetlen kö vetkezményeit, ámbár a törvény emlegeté sére sohasem kerül sor, mégis eleget tor- zsalkodunk. No, nem olyan komoly az eset, harmincévi pályafutásom alatt még majdnem ez a legjobb helyem. —Hol tanított már idáig? — Legelőször Nagymagyaron tanítottam, mindjárt azután, ahogy képesítőztem. Ti zenötévig maradtam ezen az egy helyen. Nagyon kedves falu, őszinte, dolgos embe rekkel. Több helyen tanítottam még, de a legszebb emlékeim egy szlovák falucskából valók. A háború után a malackai járásba jelentkeztem szolgálatra. Mikulásovóra. Há rom és félévig tanítottam szlovák gyereke ket, miután letettem a hűségesküt. Azt hit tem, nem tudok megbirkózni a feladatokkal. Mégis sikerült. Sohasem felejtem el, hogy amikor a faluba érkeztünk, már egy zsák krumpli várt a lakásom ajtajában. A lakosok hozták. így került a házhoz minden élelmi szer, a szomszédok, szülők jószívűségeként. Egyszer meg maga a nemzeti bizottság elnö ke állított be fogatával az udvaromba néhány öl fával. Amikor eljöttünk, megsirattak ben nünket az asszonyok. Mi is őket. Az ilyen epizódok megszépítik az emléke zésben a tanítói pálya nehézségeit. — Ilyen is van ? — Hogyne. Eltekintve a pedagógus hiva tás komoly, sok fáradságot igénylő felada tától, a tanító otthontalansági ilyen. Egyik faluból a másikba, — ez kiséri a tanító éle temet. Nem mindenkinél egyformán, de ez a helyzetünk. Mindig irigyeltem az olyan
