Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 9. szám - V. Pál Ferenc: Ki a bűnös?
tant ültéből és tenyerével rácsapott az egyik fotelre. A por felhőként csapott fel belőle és a nagyobbik gyerek, Sanyika ri adtan nézte, hogy mi történőt. — Ez rendes takarítás? Az asszony is felpaprikázódott. — Teg nap porszívóztam. És különben is... ne künk cselédlányunk volt, négy szobánk, ne kem te ne beszélj a takarításról. Láttad volna, hogy milyen rend volt nálunk! — Lehetett is, ha mások takarítottak ki helyettetek. De itt nincs rend és addig nem is tesz, amíg nem lehet megmozdulni a lakásban. — De nagy szakértő lettél egyszeribe! Nem mondanád meg, hogy hol tanultad? A zsákszőnyegeket odahaza minden nap porszívóztátok, ügye? Hát láttál te egyál talán rendes lakást, amíg nem lett'ön a feleséged? — Ejnye, ejnye, pedig milyen szívesen nézted, makor az első képet megláttad ná lunk a falon. Mikor rájöttél, hogy a falra képet is lehet akasztani. Hát még a zongo ra! Hiszen majdnem elsírtad magad a gyö nyörűségtől, mikor megtudtad, hogy zon gorám is van. Kellett az úrilány! Feri megszégyen ültén elhallgatott. De nem úgy az asszony. — Biztosan találtál magadnak valakit. Fiatalabbat. Annak a lakását tanulmányo zod. A modern lakást. Telik neki, ne félj, amíg akadnak olyan bolondok, mint te. Felvette a kabátját és otthagyta az asz- szonyt. Előbb céltalanul ődöngött a város ban, aztán megszámolta a pénzét és beült egy kávéházba. Fekétét rendelt, életében először, de nem ízlett neki. Le kellett öb lítenie, hát rendelt egy féldeci rumot. Az tán egy másikat. Harmadikat. Jókedvűen ment haza. Az asszony duz zogva, de azért szemmelláthatóan békülé- kenyen fogadta. — Hol voltál? — Kávéházban. — Te? Kávéházban? Mi jutott az eszed be? Engem persze még soha sem vittél el. — De Rózsika, hogy mondhatsz ilyet í Hiszen te néha elmégy a barátnőiddel ká véháziba, de engem még soha sem hívtál magaddal. Biztosan szégyelltél volna velem menni. No, nem baj, ezután majd együtt megyünk. Odalépett az asszonyhoz, meg akarta csókolni. Az előbb morcosán elfordította a fejét, aztán hagyta. Majd mintha vipera csípte volna meg, olyat rándulL — Te. ittál? — Ittam hát, már csak megihatok egy két féldecit. — Micsodát? Féldecit?! Féldecí kell ne ked, nemhogy velem meg a gyerekeiddel törődnék Még iszol is! Csak ez hiányzott! Ringyók után mászkálsz, iszol... — és dőlt belőle feltartóztathatatlanul, gátját vesz tetten a szó, a vádaskodás. Feri visszament a kávéházba. Mikor hazajött, az asszony már aludt. Vagy legalábbis színlelte, hogy alszik. Más nap, hogy hazajött a munkából, kezdődött elölről az egész. Harmadnap ugyanúgy. Feri egyre kevesebbet volt otthon és egyre gyakrabban eljárt a kávéházba. Ha hazament, az asszony sírva-veszekedve fo gadta. Nem bírta hallgatni. Menekült ha zulról. így folyik ez már majd egy esztendeje. Sokat gondolkozott azóta. Ki a hibás, hogy így alakult a helyzet. Az asszony, vagy ő maga? Megtett-e minden megtehetőt? Megfordult az eszében mindenféle. A válás is. De ugyanakkor eszébe jutott a két gye rek. Mi lesz velük? Ki fog törődni velük? Az anyjuk, aki eddig sem gondoskodott ró luk rendesen? Hiszen vagy két hónapja be kellett őket adni a napközi otthonba, mert enni sem kaptak, ahogy kell, Egysizer vé letlenül bazavetödött ebéd táján, hát látja, hoay az asszony nápolyi szeletekkel trak- tálja a kicsiket. Ebéd helyett. Vett egy kilót és el volt intézve az ebéd... Ül a széken Feri, az úrilány munkásból lett hivatalnok férje, deresedé fejét a te nyerébe hajtja, néha felböffen a rumtól és és latolgatja, amit az asszony az imént mondott: — Okosabb lesz, ha elválunk. V. Pál Ferenc
