Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 8. szám - M. Aymonin: A mezítelen igazságot mondom J. P. Sartreról
kegyetlenül pellengérre állítani a konvenciód erkölcs valamennyi elvét és a felbomlás ál lapotában leledző uralkodó osztály álszen- tességét. Azonban be kell ismernünk, hogy a gyenge egyénék, a kapitalista rezsim zűr zavarában felejtett és különösképpen a náci megszállás alatt és az utána élő ifjúság szá mára olyan könyveknek, mint a FAL (1939) vagy a SZABADSÁG ÜTJAI (1945—1947— 1950, három kötet, amelynek folytatása nem jelent meg) a végső fokon az olvasóknál tehetetlenség érzésébe kellett torkolnick, a nihilista eszmék hirdetésébe, hogy re ménytelen bármit tenni annak érdekében, hogy szemernyit is eltávolítsanak abból a piszokból, amely körülveszi eket. Ilyen volt a megtorpanás veszélye, amelyet magától értetődően elítéltek a szocialista átformá lódás alkotói és az optimisták: a kommunis ták, mégpedig éppen abban az időben, ami kor Franciaországnak a kulturális mar shal - lizáció támadásainak kellett ellenállnia. Ami minket illet, a valóságban pusztán egy fi lozófiát. vallunk, amely az igazságosság és a haladás szolgálatában nem különbözteti meg a gondolatot a tettől. Elfoglalt állás pontjával és írásaival, amelyeket az utóbbi években jelentetett meg, Sartre szövetsé gesünkké vált. Maga személy szerint meg van győződve arról, hogy nem változtatott ontológiáján, csupán tökéletesítette és elmé lyítette azt. Annak ellenére, hogy vélemé nyünk szerint etikai elmélete nem kapcsol ható össze aktív társadalmi állásfoglalásá val, magától értetődik, hogy senkinek kö zülünk eszébe nem jutna eljárását pályafu tása során a világosságot kutató utain, amely az ő sajátossága, szemére vetni. Franciaországon kívül szerfölött gyakran találtunk ebben a pontban csodálatos fej- veszteftséget és eléggé meglepő tévedéseket. Az egyik oldalon a reakciós szellemek, akik Sartrenak teljesen feleslegesen gáncsot ve tettek, egyszersmind sértegették is azzal, hogy egy kalap alá vették a hírhedt és szánalomra méltó párizsi „exisztencionalis- ta” lebujek szépfiúival. (Ezek a sértegetések azonban magának Sartrenak is nevetséges nek tűntek.) Éppen ezek az emberek for dítanak most hátat neki és gondoljak: „Mi lyen kár!...” és kommunistaellenes esze- veszettségük lángját divatos ideológusuk nak, Merleau-Pcmtynek való udvarlásukkal istápolják. A másik oldalon sokasodnak az őszinte haladószellemű emberek sorai, akik nem feledkeztek meg az áldatlan tapasz talatokról, például Gide-del, s későbben Gide- del vagy Malrauxval és úgy vélekedtek, hogy úgyis végérvényesen ismerik Sartret. És az ideológiai éberség szükségességéről való meggyőződésük oda vezette őket, hogy ke resztet vetettek a további fejlődésre. Talán mindannyian rádöbbentek, amikor megte kintették a Mezítelen igazságot, hogy a dol gok nem is olyan egyszerűek s nem is. c4yan reménytelenek. Nem akad egy sem a kapitalista rezsim „fémjelzett” hirdetői közül, aki ne élne vissza a szabadság szóval. Mindenki tudja,, hogy ezt az unos-untalan ismételt varázs szót sosem hangsúlyozzák olyan hatalmasan,, se szóval, se írásban, mint amikor a manu ális és intellektuális dolgozókra egyre na gyobb vonzóerőt gyakorló szocialista világ elátkozásáről esik szó. A Mezítelen igazság ból eredő hatalmas tanulság tehát éppen a mély fertő és. a hazugságmánia leleplezése, amely a „szabadság” jelszó mögött meg- búvik. J. P. Sartre itt megmutatja, hogy az emberek, akik nem tiltakoznak a profit tör vény uralta társadalom ellen, sohasem te vékenykedhetnek szabadon: az ilyen egyé nek puszta játékszerek, az egyiket a pénz- sevárság fűti, a másikat a dicsőség vagy a hatalom utáni vágya, ha ugyan nemcsupán ostoba vagy képmutató bábuk — aszerint mennyi a józan eszük — a „divat” rab szolgái. Ezzel szemben sikerült a szerzőnek kiemelnie Veronikának, a haladó újságíró nőnek feltétlen felsőbbrendűségét, aki megszabadult eme társadalom lealacsonyító nyomásától: igen, ő minden esetben szaba don dönt és minden tette összhangban van lelkiismeretével. És mintha Sartre fel akarná hívni a nézőik figyelmét arra, hogy Veronika személyének típizációja, tehát a független teremtmény ábrázolása, egyáltalában nem a véletlen műve, rendkívül szellemesen raj zolja meg a hasonló jellegű két másik hőst a tisztára lélektani, de rendkívül jelentős szerepekben: Maistre és Duval újságírókat,, akik szintén haladó szelleműek s akik még csak meg sem jelennek a színpadon, máris ki vannak téve a biztonsági szervek csel szövéseinek s a katonai igazságszolgálta tás üldözésének, ámbátor egyetlen bűnük az volt, hogy hűek maradtak hazafias meg győződésükhöz. Ez a tárgy, valamint a nagyvárosi lapok környezetében uralkodó erkölcsök leírása, sajnos, nem a drámaíró elméjének szülötte. Bepillantás ez a mai franciaországi valóságba. Georges de Valera, a vetélytárs a szél hámosok korlátlan királya, „a század gé niusza” mint Palotin az elismerés hangján nyilatkozik róla, sziklaszilárdan hisz abban, hogy legfelsőbb ura sorsának. Mivel abban a büszke meggyőződésben él, hogy a töb biekkel úgy bánhat, mint a gyalogosokkal a sakktáblán, különösképpen attól az időtől kezdve, amikor eszébe jutott, hogy Nyekra- szovnak, a szovjet belügyminiszternek adja ki magát, aki az ún. „szabad világot” vá lasztotta, nyilvánvaló öröme telik abban,, hogy szarkazmusát a világ hatalmasainak ar cába vághatja. Ezt a napóleoni játékot mind
