Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 1. szám - Mikus Sándor: Pankálás
Mikus Sándor Felségesen szép kék ég borult a két em berre. Nem volt azon egy picurka felhő' sem, csak a nap, az égbolt égő szeme. Az meg már magásan kezdett járná, mire a fiatalasszony a nagy akácfa alá húzta a mosőteknőt, hogy árnyékban lehessen. A férjnek nem sokat számított a meleg, olyan kitartóan kopácsolt a nyűlkefcrecen, mintha semmi hőséget nem erezne. Oda tel jes erővel vágott a nap, mert a nyúlketre- cek távol a fáktól, a nagy vasúti bérház udvarának a végében álltak, a vasúti töltés alatt. Egy kis gyep is volt körülöttük és méhek dongták körül az akácvirágókat, egy öreg hársfa alatt meg egy csoport gyerek ját szott. Olyan boldog és békés hangulat lebegte körül őket, hogy még a dolog is szépnek látszott, amit pedig, nyűgösen végeztek. Különösen az asszony látszott ingerült nek. Többször felsóhajtott, derekát fogdos- ta és elégedetlen pillantásokat vetett az ura fele. Az ember ezt nem akarta észrevenni, pedig tudta, hogy fortyog a méreg az asz- szonyban, csak azt nem tudta pontosan, hogy miért. Annyit észrevett ugyan, hogy már reggel ballábbal kelt s míg a mosőteknőt meg a ruhákat segített kihordani, akkor ia fújt valamiért. — Eh mit — rántott hetykén a vállán és azt gondolta, hogy amennyi szeszélye egy ilyen asszonynak van és ha arra mind tekin tettel kellene lennie, hát még bolondok há zába is kerülhetne az idegesség miatt. Nem érdemes találgatni, előjön a hepcia magától is. Inkább harapjon jól az ember a szögre, még az is nagyobb élvezetet jelent, hogy a rozsdás szög is úgy megy a finom fenyő- lécbe, mintha vajba menne. Hiába no, terenyei lány ez. A kukás Sági hadból. Azóta, hogy nem kell neki a dohány- palánták közt térdepelni, reggeltől estig őt róstoljá. Vagy a jobbmódú asszonyokat sír ja, a tisztek feleségeit^ a pályafelvigyázó- nét. Azt hiszi, mindenki lehet kalapos nagy sága. Nem hogy becsülné a sorsát mellette, hiszen az apjuk a vén Sági, otthon ebéd után még mindig megeszik egy aratónak- való kenyeret, mert étellel sose bír betelni. Ragyog a délelőtt, az udvar meg tündér- kert. Az akác tarkállik a virágfürtöktől, a háns virul, a gesztenye méregzöld. De a két embernek ez nem szerez örö met. Minél jobban be van fogva az ember a járomba, annál inkább a láncfcsöngést hall ja és csak az út porát látja. Az ökör sem áll meg húzás közben rigó füttyöt hallgatni. Hiába a természet szépsége, a két ember között idé-oda láthatatlan villámok cikáz nak. Végre 'kitör az asszony, még csak apre- hend álva. — Cseresznye van Ungárnál. Az emiber hallatlanul Hagyja. Mert a hall gatás annyit is jelenthet, hogy: jól van, hadd legyen. De az asszonyt már nem lehet megállí tani, ha elkezdte. — Olyan, mint az élet, majd' hogy meg nem szólal. Az ember hümmög. Ez az asszonyt már méreg,behozza. — Érdekel is téged? Törődsz is te vala mivel? Ügy-e? ^ — Minő cseresznye, te? Hiszen virágba van a‘ még — ereszkedik szoba végre a férfi, de csak azért, hogy ingerkedhessen, mert így hamarabb kijön az asszony a far-' bával. Mert itt nem a cseresznye a fontos, ezt már a házassága alatt csiszolt ösztöné vel megérezte. — Virágba? Egy hete már széltibe-hosz- szába árulják, estek te nem látod attól a nagy ökörszemedtől. Jaj istenem! Nincsen ebbe annyi szív, mint a körmöm feketéje, ez annyit nem törődik a családjával, mint a legutolsó oláhcigány. Csak a nyulai! Azok az istenverte patkányos nyúllak. Az arca unott volt, csak a hangja vibrált élénken és olyan dühösen csápkodta a ha bot a teknőben, hogy az felszállt mind a ruhájára és az arcária. — Ha már az én nagy hasammal nem is törődsz, legalább a gyereknek vehetnél egy pár szemet. Az ember rabszölgiai egyhangúsággal kő lapéit tovább. Ügy látszott, hegy semmi nem hozza ki a sodrából. Ezért hát elszánta magát az asszony. — Te nyalábszájú! Megállt az ember kezében a kalapács és dermedten nézett maga elé. Mint az éles kés, úgy szúrt belé ez a szó s hogy hirte-.
