Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 1. szám - Mikus Sándor: Pankálás
len nem tudta kivédeni, csak nézett eset lenül maiga elé. Az asszonyban is elhült a vér. Félelmében mosolyogni kezdett, de a hideg futkározott a hátán. Az meg nem mozdult, még mindig háttal állt néki. — Hát igen, — nyelt egy keserűt — a finánc Géza. Már megint ez. Ezzel nagyon fájdalmasat tud ütni mindig az asszony. Ez ragasztotta rá ezt a csúfnevet, Barta Géza. Még legényikoráiban együtt vetélkedtek a lányért, először cáák ugratásból, aztán ko molyan, míg el nem helyezték Barta Gézát Somosra. Szemlész volt, ott volt a lakta nyájuk az állomáson. Pajtásságba keveredtek velük s innen indult az ő haragjuk a Boris miatt! Ez egyszer kijelentette, italozás köz ben, hogy neki a nyalábszájú Csonka Jóska a csizmája patkójára se elég s a nagy ki pihent legény ott mutogatta az izmait az asztal társa sá gnak, s fenekedet!, hogy vala hol megfogja őt. Nagyon tetszhetett a név a kollegáknak, mert valósággal ráragasz tották és még Borisnak is a fülébe jutott. Ki tudja miért, de egy vasárnap délután sé tálgatott is a finánccal. Hej,'hogy fájt ak kor az ő szíve, amikor azok a lövöldés bó dénál együtt kuncogtak ... még bokrétás kosarat is vett a finánc... és az asszony most megint ezt az emlékét ébresztgeti. Egyszer már ingerelte a csúfnévvel az asszony, de akkor irtózatos düh fogta el, annyira elverte érte, hogy feldagadt az ar ca is. Most is nékimehetne, vagy a szeker- cét hajíthatná beléje ... — Még mindig az eszedben van? — mondta inkább nagyon csendesen, sívár csüggedéssel a hangjában. Ahogy csak érett férfi tud szemrehányni az olyan kortynak, amelyik még asszonykorában sem tud ki keveredni a leánykori csábrádiságokból. Az asszony nem felelt és jóádőre hallga tásba merültek mind a ketten. Egyszer csak a kerítésen túl, a sínek mellett a strekken feltűnt egy ember és megállt előttük. Tátrai űr volt, az egyik vasúti tiszt, szé pen, urasán, fehér extraruhában. — Jó reggelt. Működünk, működünk, Jó- zsikám? — köszönt rájuk és nevetett, hogy a nap se különbül a feje felett. — Mit csináljunk Tátrai űr ? ... Csák kell valamiből élni. Nem? ... — nevetett kény szeredetten az ember is. — Nono. Persze, persze. Ilyen istenáldot ta szép napon valóságos vétek lenne hever ni. Valami hűvös szobában. Mint a pók. Brrrr. Nincs igazam Józsdkám? Hehehehe! — De úgy van, Tátrai úr. örül az ember, ha ilyenkor tud valamit lendíteni a dolgán. Ki kell használni a huszonnégy szabadot. Tátrai uram. — Na, minden jókat, fiam. — A1 ászolg ál ja ^Té trai úr. S Tátrai űr elsétált, komótosan, ráérően. Nagyon elegánsan csikorgött a cipője, s hát ratett kezében szünet nélkül rázódott a sapkája. Az ananyzsinóros sapka. Furcsa gondolat ötlött fel benne erről a lapkáról. Hogy ő hiába tenné a fejébe, nem néznék őt semmibe se, még inkább kine vetnék. Mintha a béresnek az jutna az eszé be, hogy az uraság ruhájába bújjék. Ehhez a sapkához úri fej káli, mindig frissen borotvált arc, gondozott, szép ba jusz, mint a Tátrai űré. ő meg legtöbbször borostás, beesett ar cú, az éjjeli szolgálatoktól. Meg aztán van még egy dolog, ami na gyon jogossá teszi a sapkát arra, hogy csak úriemberek viseljék. Ezek nagyon tudják a szolgálati szabályzatot, mindent, ami a vas úthoz tartozik, a lekisebb dolgokat, még azokiat is, amit egy lámpásnak kell tudni. Előírásszerűén. Nekik már nem is kell sem mit csinálni, csak beülni az irodába, írások fölé hajolni és az egész vasút úgy megy, mint az óra. A vörös, meg zöld ceruzákkal osak jegyezgetnek és ettől az egész ren dező mozgásban van. Ha éjszaka a zöldemyős lámpa mellett látta őket dolgozni, még az is csak passzió nak tűnt előtte, ami munkát végeztek. Bezzeg, ha a csákányt kéne emelgetni .. Tátrai úr meg ment a maga útján a töltés mellett. Megállt egy-egy nagy gesztenyefa alatt és csaik nézett fel a lombök közé, valamilyen madár füttyét figyelte. Az asszony, akit mindjárt akármi forra dalmasít és nagyszájúvá tesz, duzzogni kez dett az urára. — Mit lesel? Megy ki a szőlejébe. Az uráknak van eszük, nem úgy, mint neked. Ez most a nagy meleg elől kimegy a fák közé. Jól betízónaizott és most délután ket tőig el se mozdul a húsról. Csak tömi ma gába azt a' sok finom cseresznyét. Olyan szép piros már ott minden fa, mint a ró- zsabokor. Bizony, a Tátrai úr már úgy jár kálhat ott, mint a paradicsomban. — Teheti, ha van neki — morogta az ember a foga között. — Neked is lehetne, ha nem lennél tu- tyamutyi. Most az egész Bóna-kert eladó. Abból már ki lehetne hasítani egy darab kát. Egy háromszáz négyszögöleset. Tavaisz- sZal már lehetne is szőlő alá fordítani. De- hát ilyen élhetetlennek rághatja az ember a fülit, ez csak százhúsz pengőket tud ha zahozni. Ez hóttig paker akar maradni, csak énnekem fájjon a fejem, hogy honnan le