Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 8. szám - Barabás József: Halotti tor
pénztáros úr és Unghy Jóska, a fiatal bá nyamérnök képviselték. Feketébe öltözve, peckesen ültek a bányaigazgatóság fekete lakkos, ünnepi hintójábán. A sírnál Lubcmirszky plébános úr megha tó, könnyfakasztó búcsúztatót mondott. Föl magasztalta az elhunytat, kinél nem volt jobb hitves, családapa, hivatalnok, jóbarát! A szentegyháznak is hű fia, a jámborság mintaképe, nagy hazafi, sokat szenvedett mártír, hős volt. Elbúcsúztatta feleségétől, gyermekeitől, unokáitól, jó barátaitól, a magas bányahivataltól, az egész emberiség től. A bányász-zenekar eljátszotta a bá nyászhimnuszt, a dalárda Zahoránszky kán tor és karnagy úr szakszerű vezetésével a: „Szerencse föl, szerencse le...” kezdetű dalt énekelte. A koporsó lassan, méltcságo- san süllyedt a sötét sírgödör mélyébe. A gyászoló közönség oszladozni kezdett. Egy nagyobb csoport, kiket a megboldo gult fia, ifjabb Fényes Károly már előzőleg meghívott. Keresztény Sándor vendéglője felé tartott. A nagy teremben fehér ab rosszal terített hosszú asztal várta a gyá szoló közönséget, cimborákat, kik régi szla- tinai szokás szerint halotti torral fejezik be elhunyt barátuik búcsúztatását. Az asz talion levő szék, az elhunyt szokott helye, fekete lepellel borítva üresen maradt. Az összegyűltek szomorú és a gyászos alka lomhoz illő komolysággal telepedtek le. Szótlanul itták ki a jófajta szilvóriummal töltött kupicákat, melyekről az előrelátó vendéglős gondoskodott. Megismételték, majd harmadszor is ittak s hozzákezdtek falatozni a felszolgált hideg ételekből. A kocsmáros, mint jó házigazda, aranyszínű szerednyei rizlinggel töltötte tele az eddig üresen szomorkodó boros poharakat. Trencsánszky pénztáros úr letette a kést és villát, megtörülte száját asztalkendőjével és felállott. — Mélyen sújtott gyászoló család, kedves barátaim! Mikor .most itt ezen fehér asz talnál elszoruló szívvel, meggyötört lélek kel áldozunk kedves halottunk emlékének, könnyeket facsar szemünkből a fájdalom! Az, aki még nem régen annyiszor itt ült baráti körben közöttünk, nincs többé! El veszett a leghívebb férj, legszeretőbb apa, legkedvesebb rokon. Mi pedig a lég igazibb kollégát, legjobb barátot siratjuk. Kedves barátok! Ez a hely itt az asztalfőn, fekete lepellel borítva, mindig az ő helye volt. Gondoljuk, hogy szelleme most is itt van közöttünk és emeljük ezt a pohár bort s ürítsük a nagy halott lelki üdvére. Mindenki felállt s komor tisztelettel, gyá- , szos arccal ürítette poharát. Néhány per cig síri némaság borult a teremre, majd lassan megindult a beszélgetés. Előbb hal kan, sz'inte suttogva beszéltek. Előhozták szegény Fényes Károly összes valódi és képzelt jőtulajdonságait. Ő volt a minta szerű hivatalnok s ha tőlük függött volna, nyomban szentté avatják. Közben egyik pohár üdült a másik után. S mind a meg boldogult lelki üdvéért. De mivel a magyar ember gyászolni se tud ének, nótaszó nél kül, Garcsár Jóska bácsi megvakarva lilás- vörös, borvirágos orrát, meg csavar int va le lógó harcsabajuszát, szólásra emelkedett. — Kedves barátaim! Azt hiszem nem sértjük meg elhunyt Károly barátunk em lékét, ha kellő tisztelettel és áhítattal eléne keljük azt a szép gyászdalt, hogy: Szomorú fűz hervadt lombja, Ráborult a sírhalomra! Szomorúan, rezgő, repedt baritonján el is kezdte a gyászéneket, a gyászoló gyüleke zet pedig áhítattal kisérte, tehetsége szerint ki vastagon, ki vékony kappanhangon. Majd kocintottak és ittak. Újra ittak. — He ... he ... — mosolygott kajánul Gaircsár Jóska bácsi — nem is veit Károly barátunk olyan hűséges hitves,' ahogy te franci, meg az a huncut Lubcmirszky ki dicsértétek! Még hatvan éves korában is ott leste az apsai oláh menyecskéket a Magurán, ha vásárra jöttek. — Ne beszélj Józsi bácsi, hisz együtt jártatok! — mondja valaki. — Nem tagadom no! — válaszol az öreg. — Megmondom az igazat, — szólal meg Trencsánszky pénztáros úr — a hivatalban se volt egész pontos ember, sok szidást kapott szegény a hanyagságáért. — És mindig szeretett civakodni, — tol dotta meg Holzberger számtiszt úr. — No de azért adjon Isten lelkének örök nyugodalmat! Űjra kocintottak s most már hangosab ban csendültek össze a poharak. Tovább ke resték most már a rossz tulajdonságokat szegény megboldogultban, s közben újra ittak. — Az öreg szerette a bort, meg a nótát, — mondja ScHLeier Feri bá’ — ez volt a kedvenc nótája: Az alispán kalapomhoz, rózsát tett, Most is ott van, most is ott van, Hogy ha még el nem veszett... És újra énekeltek, most már vigahban, hangosabÖán, bortól csillogó szemmel, ki- pirosodott orcával. A poharak megint csak összecsendültek, majd tovább folyt a nótázás. Sikoltott, ri koltott, újrázott a tárogató. Egyszer csak öreg Garcsár Jóska leveti kabátját, fel töri inge ujját, derekára vágja a jobb öklét s elkezdi ropni a csárdást, hogy csak úgy
